hungariansurfer

www.szittyaszorfer.blogspot.com

www.hungarianmindsurfer.blogspot.com

utóbbi külföldiül van írva

Az van, hogy úgy érzem, ezt a blogot ebben a formában már nem folytatom, mert az utóbbi hét hónap kb. így kompakt. De nem lehetetlen, h más módon megy majd tovább, szebb dizájnnal, és talán saját szörfös videókkal is…

Pár napja éreztem, hogy ugyan nem kevés kibeszéletlen sztori van még, például Jan, a 60 feletti kipi haver totális szétzuhanása, az új, litván srác, Erwins története, meg a többieké is. (Volt még egy szótár-topic ötletem is, gyűjtögettem is hozzá az anyagot, főleg Robnak köszönhetően, de most nem fogom kitenni, h pl. mit jelent to be off the trolley.)

Megválaszoltam magamnak, h hogyan lettem a kb. fél évvel ezelőtti ideges, monitort bámuló, billentyűzetet püfölő, kissé löttyedt csávóból hungariansurfer. Hát így.

Egyre rövidebbek a nappalok, és így a surf time is egyre limitáltabb, de négy napja kegyesek a hullámok, így minden nap kinn voltam. Október 28-án napsütésben hullámlovagoltam itt, Jersey-n, fasza szülinapi ajándék volt. Ma (tegnap írtam) pedig hard core surf volt, hatalmas böhömök jöttek, iszonyatos erejű 1,5-2 m-esek, és elkaptam az első igazán nagyot. Büszke is vagyok rá. Holnap is sanszos egy jó menet, az előrejelzés szerint olyan 3 m-esekre számíthatunk… (Három perc után kijöttem :-)).

Node, ha van időtök és kedvetek, akkor a le nem írt sztorikat meghallgathatjátok, meg egymásnak is örülhettek szerdán, november 4-én a Toldi moziban, este 8-tól. Egyben alkalom a 37. szülinapon uccsópillanatos ünneplése is. Gyertek, jó lesz!

Kerek a laszti, megvan, amiért ide jöttem. Teljesjogú szörfös vagyok, aki nem függ a boltok nyitvatartásától. A kocsi anyósülésén pihen a csodaszép kék, alig használt Bilbo deszka (jó hobbit neve van, és az egyik legpatinásabb brit márka!). Persze, autó, deszka, wetsuit, boots, mindezek csak tárgyak, és még az áraikat is leírhatnám, h kedvenc kommentelőim kreativitást a csúcsra járassam, (Nem volt kevés, de bőven belefért a büdzsébe :-)) és a színdinamika sem utolsó, mer’ a zöld autó passzol a kék boardhoz és a piros berakásos wetsuithoz.

Ami a jövőbéli terveket illeti, vannak. Itt behatároltak a lehetőségek ahhoz képest, amilyennek látszottak vagy fél éve, amikor a potátázás kezdődött, de a magamfajta figurának úgy tűnik, akad mi után mennie, az egyik vonal pl. az önkéntes melón keresztül vezet, gyerekekkel, kamaszokkal lehet foglalkozni, miután laza három hónap alatt lecsekkolt a rendőrség.

Elkezdődött a nyelvsuli is, és megint észre kellett vennem, h a 9 fős csoport nagy részét, plusz Endrjút, a tanárunkat sikerült meghökkenteni a kijelentéseimmel, ugyanakkor meggyőzni az érveimmel. Pl. mi segít az angol tanulásban. Papírra vettettük az opciókat, és odakanyarítottam, h vkvel, aki ’apa’-ként viszonyul hozzánk. Na, ezen a leszbikus lengyel csajok őrjöngve, visítva röhögtek, h milyen apáról beszélek/írok. Természetesen egy gájderról van szó, én konkrétan Robra gondoltam, csak hát ugye a csajoknak nem sikerült az idézőjeleket a súlyuknak megfelelően értelmezni.

Nem baj, így elsőre jónak látszik a csapat, amit rögtön az elején kettéosztottak. Debi az 50-es hölgy és Enrjdú a két tanár, én utóbbihoz kerültem, először kissé csalódottan, de sokkal jobb így, mert Endrjú kevésbé tisztán, zártan beszél, ami közel van az igazi angolhoz. Debit megérteni sokkal könnyebb, túlságosan is, oszt a konyha adja két oldalról a másikat – de már egyre kevesebbet!

Ja, a konyha, ahol kis játszópajtásommal, a 60 éves Jannal serénykedünk. Nem hiszek a nemzetkarakterisztikában, de a lengyelek most rendesen alápakoltak, mer’ Macsek is baszott melózni, de inni azt annál inkább, Jan meg dettó – és nem kell messzire menni a farmon, ahol melóztam pedig télleg a legalkeszebb lengyel arcok voltak/vannak.

Szal Jan. Az ő sztorija kissé hézagos, annyit sikerült kihúznom belől, h a ’80-as években legálisan volt kinn az USA-ban, óriási mázlival 15 perc alatt megkapta a vízumot, amelyet a lengyel hatóságok egy évre állítottak ki – nem baj, az USA-ban csak fél évig lehetett vele maradni. Mindegy, Jan meghosszabbította magának a félévet, és Chicagóban élt, ahová egy haver hívta. Amikor majd egy év után visszament először a hatóságok csesztették, de hát mi tudtak vele kezdeni? Kitoloncolták volna, teszem azt akkori NSZK-ba?! Aztán szétment asszonypajtással, és nem tudom, h mindennek egyenes következménye-é, h gyakorlatilag amikor csak Day Off-ja van, ő izmseggrészegre issza magát. Ez történt tegnap, és ma egyszerűen nem képes melózni, ahogy volt ez múlt hét előtt vasárnap is.

Ugye mindezzel az a gond, h veszélyezteti a melót, és leginkább – önös érdekek alapján – az én szabadidőm. Ma, a kényelmes maintenance helyett zúzhattam a konyhába, és nem tom mi lesz így a nyelvsulival. Szal Jan „Ájnó, ájnó, ájnó” – hangzik a válasza mindenre, de lehet, fogalma sincs arról, hogyan lehet egy melót megtartani, ha már megszerezte. (Ma pedig elég tingli-tangli a korábbi pokol konyhája.) 

Ja, és miért a cím, a Big Wednesday (John Milius). Szentimentális surf-homázs, a ’60-’70-es évek longbordosainak, amikor még lazán 2,5-3 méteres, vagy hosszabb deszkákkal nyomták, szemben a mai 170-180 cm-es lécekkel. Életstílus film, sztori nem sok, hullámlovaglás, party, Vietnam-katonai sorozás, merengés az idő múlásán, végül jön a szerdai nagy hullám. A színészek, William Katt (jobb szél) számomra a legkevésbé ismert, főleg televízióban nyomta, film és sorozat, moziban meg karakter arc. Semmi extra egy gyors IMDb csekk után. Jean-Michel Vincent (középen) már ismertebb, főleg az Airwolf sorozat (’80-as évek) főszereplőjeként. A jóképű, sztárjelölt csávó is maradt a másod-harmad vonalban Mini Biography. Talán nem utolsó sorban annak köszönhetően, elég hitelesen játszotta, a BW-ben is, az alkeszt.

A nagy kedvenc Gary Busey. Ugyanaz, mint az előző kettő, televízió, talán egy kicsit több mozi, és az egyik csúcspont a Point Break, amiben Keanu Reeves idősebb rendőr társa. Ők a nemrég elhunyt Patrick Swayze vezette elnökök bankrabló bandája nyomában loholnak. A gang szörfösökből áll, akik így gyűjtik össze a lóvét a gondtalan tengeri élethez, és az ifjú titán épül be a szörfösök közé, mer’ az öreg kopónak fingja sincs a dologról. Ja, és Gary Busey játszik a Lost Highway-ben is (Tudod kinek :-))!

Szóval itt, ma Jerseyn Big Wednesday van, amire az összes szörfös nagyon gyúr.
 

Eddig kegyes volt az időjárás, kimondottan klassz, napsütésben is tudtam szörfözni, meg amihez kedvem volt. Vagy két hete azért bekóstolt az ősz-tél, éjszaka esett némi eső, és a mi kis Waczak szállónk kis híján megadta magát. A víz szépen átitatta a tetőt, becsorgott ebbe, meg abba a nyílásba, repedésbe, és a víz végül beindította a tűzriadót. Mindezt olyan hat után nem sokkal. Mindenki ki az udvarra, az esőbe, és vártuk, h mi lesz. Sejthető volt, h csak vaklárma, de a szabály az, h ilyenkor nincs mese, kinn várakozunk. Persze tűz sehol, vissza a szállóba, ahol a belső udvar alatti helység plafonjáról szakadt a víz a padlóra, ahogy a személyzeti étkezőben is. Még el sem kezdődtek az igazi többnapos esőzések, és mi már majdnem elúsztunk, h is lesz ez? Plusz Rob elmesélte a tulaj, Sztív, üzleti tervét a szállóval kapcsolatban.

A szálló a ’60-as években épült, azóta zuttyan lefelé, lehet, h volt pár kisebb újítgatás, de ide már egy nagyon komoly generál kell, amit a Sztív nem fog finanszírozni. Kiszedi a lóvét belőle, amíg lehet, utána pedig eladja a romot, illetve a területet, amin áll. Így mindenki csak remél, hogy nem akkor omlik össze a cucc, amikor épp ott melózik.

Szóval ilyen körülmények között kell kihúzni a telet, így kulcsfontosságú, h milyen arcokkal vagyok összezárva, illetve mit fogok csinálni, amikor kinn zúg az 30-40 mérföld/órás szél, és vízszintesen vágja az arcomba az esőt, vagy vm folyékony halmazállapotú dolgot.

A körülményeket tovább nehezíti az, h a tűzriadó miatt a folyosó „tűzzáró” ajtajai csukva vannak, így megreked a fülledt meleg az egész épületben. Annyira besokalltam a 90%-os páratartalom miatt, h a szobámhoz legközelebbi ajtót kitámasztottam egy tűzoltópalackkal. Az apokaliptikus hangulatot pedig csak fokozta a most már lecsengő moszkítóinvázió.

A mostani arcok tehát. Egy hónapra érkezett két francia, egy szakács gyerek és egy pincér csajszi, aranyosak, de nem sok angolt beszélnek, így a kommunikáció meglehetősen korlátozott közöttünk. Amúgy egy hónap gyakorlatra jöttek, épp ma reggel dobtam fel őket a kompra.

Rob pár napja visszazúzott a Ménlendre, így kicsit színtelenebb a hotel. Karácsonyig biztosan, amikor is visszajön még egy rövid hónapos haknikörre, de lehet, már novemberben letudja a decembert, aztán legközelebb tavasszal látjuk, ha lesz még élő arc a hotelben (Ragyogás, ajánlott mozi).

Az arcok közül kedvencem Mari, Máriusz ex-csaja. Hát, vazze, már értem miért. Igazi kis csúnya dög. Nem túl vonzó fejszerkezettel, csálé fogakkal, és idegesítően erőszakos természettel, plusz néhány elképesztő sztereotip hülyeséggel. Pl. nemcsak a szörfőrületem nem képes elfogadni, hanem olyan baromságokkal is traktál, h azért kell buliba mennem, mert így van esélyem becsajozni. Aha, már értem! Szal basszak el egy valag lóvét, egy olyan szombat, vagy bármilyen estén, amelyiken azt akarom bemagyarázni magamnak, h úgy élek, mint az átlagos emberek. Hát nem élek úgy, mint mások! Heti hat napot melózok, szinte soha nem kapom meg a Day Off-om hétvégén – nem mintha hiányozna. A nyelvsuli miatt egyébként is szerdára kértem. Mégis, momentán elégedett vagyok, mint pl. a tegnapi, sötétedésig tartó hard core szörfözéskor.

Nem fogok minden héten taxira £ 20-ot költeni, majd fél tizenkettőre beérve a városba viharsebesen alkoholizálni, mert kettőkor a klubok is zárnak, és St Helier szépen lehúzza a rolót. És ez alatt a kb. két és fél óra alatt, alkoholos befolyásoltság alatt kéne, ne adj isten, az életemet komolyan meghatározó döntést hoznom, választva a nőstényfelhozatalból?! Még egy fuckbody-t csak-csak… Megvolt egy eccer itt a szombat esti kiruccanás, látom a perspektívát, több nem kell. Komolyan, egy olyan csajra hallgassak, aki azt hiszi, h attól lesz jó nő, ha minél több festéket húz az arcára? Szal miatta nem maradnék túl sokáig a hotelben.

Akiért maradnék, az pl. Rob. Segítőkész, türelmes fickó, de hazalépett már, Skócia déli részén van egy pecója, ott telel decemberig, oszt visszacsusszan még egy kis hacknira, lehet már novemberben lezavarja a decembert, mer’ elégg meg van most zuhanva (szerelmes az istenadta!). Ennek ellenére őt nem zavarja, h néha elvesztem a fonalat, jót röhög, és addig magyaráz, míg megértem.

Most vettem egy csúnya zöld Hyundai típusú szörf autót az itteni havi aukción, és hogy mindez simán és magabiztosan ment, az Robnak köszönhető. Mire tudatosult bennem, h autótulaj vagyok, addigra már a következő kocsi volt kalapács alatt. 300 itteni pénzembe került a sokkal magasabb szabadságfok megszerzése. Az a szuper benne, h ugyanezen a havi aukción bármikor eladhatom, ha meggondolnám magam. De átruccanhatok a komppal Francba és Júkéj is tartogat felfedezetlen örömöket.

(Ez a gyönyörű board megérdemel egy szebb fotót! Már szinte kész a következő poszt, majd azon keressétek.)

Rob szerint Cornwall némi kompozás után olyan 1-2 óra autóval. Fucking Hell, ez a brit surf központja!, Jersey a bölcsője, de úgy tűnik, egyre gyarapodó, de még sovánka olvasmányélményeim és a Magicseaweed adatai alapján, h a brit sziget délnyugati csücske a legjobb hely a közelben, ha nagyobb hullámokat szeretnék meglovagolni. (Eccer meg el kéne jutni Teahupoo-ra (Tahiti) is, ott vm elképesztő. Aki viszont szeretné, az még felülhet ennek a hullámnak a nyomdokvizére...

A napokban léptem az eddigi legrövidebb deszkára, 6’3”-6’1” (alig nagyobb, mint én), a pontos hosszt illetően eltért a tulaj és az eladó srác véleménye. Már az előző, 6’8”-as boarddal is sikerült nemcsak felállni egy hullámra, ma már azt kapom el, amelyiket akarom – meg persze amelyik elkapva akar lenni -, hanem végig siklani a hullám mentén. Itt kezdődik a surf! Ahogy siklottam már volt időm körülnézni, és csak egy kicsit próbáljátok elképzelni, h milyen az, amikor egyszercsak meglátjátok a kb. 20-30 vagy akár 50 méter hosszan a mögöttetek leboruló víztömeget, ami adja a sebességet, másrészt meg, ha hiba van, akkor szívás, illetve nyelés – szigorúság van itt.

Mi ennek az ára számokban? Egy hosszúujjú wetsuit már £ 50-ért rendelhető a neten (GUL G-Force eddig faszán bírta), de itt a tél, kell a drylook cucc. A ruha £ 250-330, kesztyű, cipő £ 30-50 körül, egy használt deszka pedig £ 100-200 között van. Board tárolás £ 5-10/hét, vagy autó, £ 300 körül már el lehet csípni egy-egy elfogadható ajánlatot. Biztosítás egy évre kb. £ 200-300, de sokmindentől függ.

A sziget nem olcsó, valszeg ez a legdrágább része UK-nek. Annak ellenére, h mezőgazdaságból származik sokak jövedelme, és magyar szemmel nézve mérhetetlen jóléte, rohadt drága az élelmiszer, köszönhetően annak, hogy nem engedték a szigetre települni a nagy áruházláncokat, pl. Tesco, Sailsbury, etc. Tehát aki itt akarja csiszolni szörfös tudását annak nem árt tisztában lennie az alábbiakkal.

A legolcsóbb kenyér kb. £ 1,20, tej £ 1,06. A napi kaja ára a helyi kiskerláncok egyikében (SPAR!, Co-operative, Checkers) vásárolva olyan £ 5-10 között jön, attól függően, mekkora a gyomor befogadó képessége, és a gyomor tulajdonosának igényeitől.

Albérlet. Na, ez húzós! A kvalifikáció nélküli albik (vagyis ha vk kevesebb mint 5 vagy 12 éve lakik itt Jeseyn) a legdrágábbak. £ 100/hét körüli árért egy konyhasarokkal felszerelt szoba már nagyon jónak mondható. Ebből is látszik, h vagy jó lóvét kell itt keresni, vagy más megoldásban kell gondolkodni.

(Ez most az albim)

A másik megoldás a szállodázás. Vagyis amit én is csinálok. Melóhely, szállás, és kaja egy helyen. A szállás egy külön szobát jelent, mosdósarokkal heti £ 67.48-at fizetek. Az árban benne van a napi kétszeri kaja is.

Hivatalosan heti 40 óra melóval olyan £ 240-250 körül lehet keresni, minimálbérrel számolva (£ 6.08/óra. Vagyis, ha az albi elvisz kb 100-150-et a kaja meg 40-70-et, akkor nem sok marad egyébre, spórolásra, meg szociális vigadalomra.

Ott van még a közlekedés, aminek legolcsóbb formája a gyaloglás, de ugye az időfaktor! Arról nem is beszélve, ha a melóhely nem háznál van, mint itt, hanem utazni kell érte. Egy buszjegy £ 1-1.5, és a bérlet sem olcsó, melósoknak a return tikett majd’ £ 50 egy hónapra. Egy használt kocsi aukción már akár £ 100-ért is elcsíphető, de a fenti összeg reálisabb, £ 300-500, plusz a biztosítás.

Egy bringa olyan £ 10-20-ért kapható charity shopban, használt robogó robogó pár száz fontért vásárolható, ami a leggyorsabb közlekedési eszköz, tekintve a reggeli és esti dugókat, de az őszi téli viharos-esős időben nem tökéletes megoldás.

A szociális élet tartozéka a sör, ami pubban olyan £ 2-3 font, boltban olyan £ 1. Bor boltban már £ 4-5-ért kapható, töménnyel £ 15-ért nyírhatod az agyad. Belépőt is szednek a klubok többségében (asszem, £ 8 volt a legdrágább), ahol a pubokkal szemben lehet riszálni és nem zár be 11-kor, hanem csak 2-kor.

Kb. ennyi a rögvaló itt, vagyis az álmokhoz persze, hogy kell bankszámla, amire érkezik a zsé, de az álom a zségenerátor, hiszen minek kelnék fel reggelente, ha nem volna vm, ami húzna?! Pl. tegnap néztem egy használt boardot £ 99-ért, amit még csekkol a főnököm, vagyis egy „álomegység” megvalósítása, szörf saját deszkán, kb £ 120 (mer ugye kell a leash, vagyis kötél, meg némi vax is). Ha megveszem, az bréking nyúz lesz! (Ennél komolyabb lesz, ha olyan helyre települök, ahol wetsiut nélkül, kisgatyában lehet a hullámokon zúzni.)

Az álom része, h továbbra is intenzív Tenacious D hatás alatt állok. Távoli rokonságot érzek köztük és a The Little Nighmare Music project között – egyikük sem veszi halál komolyan saját magát, de mindezt mégis nagyon elkötelezetten és hatalmas zenei technikai háttérrel teszik.

(*** Most vettem észre, h egy másik szörfös videót akartam egy korábbi posztba besummantani. Ezt:

GoPro Helmet HERO WIDE from benoit de cuniac on Vimeo.

A szállodába nemrég érkezett még két francia arc, személyzetnek. 18 évesek a Morgana pincérkedik, Florian meg szakácssegéd (cook), egy hónapra jöttek, és a most a konyha igazi bábeli nyelvi káosz, ahol a Brúnó időnként franciául beszél – a tini franciák még nincsenek mély barátságban az angollal, mindegy alakul -, de jellemzően angolul, Florin és Máriusz időnként románba vált. Macsek lelépett helyett itt van Jan, egy 50-es arc, páran nem is értjük Brúnó választását, ők ugye lengyelt tolnak, én meg időnként elnyomok egy-egy szolid baszd meget.

Nem, nem szűnt meg a blog, csak kissé lelassult. Igaz, a legutóbbi poszt után három nappal majdnem kiraktam a Breaking News 2., mert Brunó elő alkalommal ittlétem során megdicsérte a munkámat, másrészt pedig a szörfsikerek nyomtak. Kezdtem 8’ (láb) hosszú soft borad-dal, ami olyan, mint egy kemény szivacs tábla, csak surf formája van, és eljutottam a 6’8”-as üvegszálasig, és már ezzel is minden hullámot meg tudtam fogni. Amúgy hullámügyileg nagyon gyenge ez az időszak, már 1-2 lábnyi, olyan 40-50 cm-eseknek is nekiestünk, mert hogy Florin is rákapott, és már ezeket a gyenge vackokat is sikerült meglovagolni. Úgyhogy várom a szombatot és vasárnapot, amikorra kétcsillagos faszaságokat ígér a Magicseaweed.

Még gyorsan a melóról annyit, hogy ellenkezőjébe csaptak át a viszonyok. Brunó elismerése nemcsak egyszeri, hanem immár lassan három hete teljesen normális a munkakapcsolatunk, sőt, időnként még ő védi az érdekeimet másokkal szemben (pincérek, másik kipi srác). Szal, a nyugodt viszonyoknak köszönhetően készülök egy olyan télre, amikor jól felszívom magam, megtolom az angolt ezerrel, és ötletelek mindenféle projekten.

Vissza a gyökerekhez

Az egyik téli szórakozásom, hogy elkezdtem olyan magyar történelmi figurákat keresni, akik itt éltek. Az első, akibe beleakadtam Teleki Sándor, az 1848-49-es szabadságharc majdnem elsővonalbeli tisztje volt - ezredességig vitte. Renegát attitűdje tíz évvel később is forradalomba vitte, akkor épp Garibaldi mellett szolgált, utána lenyugodott, és főleg saját birtokainak igazgatásával bíbelődött, meg időnként írogatott a fiatalkori forradalmi kalandjairól, végül 71 évesen szenderült örök nyugalomba.

Ja, és hogy mit csinált itt?! A szabadságharc leverése után ő is zúzott elfelé Hungaryból, és valszeg épp azért másodvonalbeli tiszt, mert ő lelépett az aradi börtönből, de jelképesen a császári haditörvényszék így is végrehajtotta rajta a halálos ítélete. Pár év bolyongás után Jersey kötött ki, méghozzá az ugyancsak emigrációban élő Victor Hugo körének volt állandó vendége 1852-től, egész addig, amíg Viktor be nem szólt a Királynőnek. Akkoriban az angolok a franciákkal és a törökökkel voltak szövetségben az oroszok ellen (Krími háború), így kicsit kínos lett a francia disszidens angol területen való vendégeskedése.

Na, ennyi a történelem óra épp elég. A másik nagy tervem, hogy nyár elejére össze akarok szedni pár embert egy klasszikus surf road movie-hoz. A mostani durva elképzelés, hogy Európa nyugati partját végigjárva szörfözünk, és mindezt fotókon és blogon örökítjük meg, vagy eladom az ötletet az itteni médiának és/vagy esetleg az otthoni kifáradt agyú kertévéseknek?! De ha nem is akarunk vele vagyont keresni, akkor is mekkora buli, bezsuppani egy nyitható tetejű klasszik VW-be, vagy egy rá hajazó mikrobuszba, és Newquay-től Liszabonig végigsiklani a hullámokon, és közben megtanulni a hullámlovaglást. Sió, remélem, Sárival együtt ki tudsz venni szabit, és megvan a tökéletes fotómunka. Hát nem király?!

Az utóbbi hetek óriási (újra) felfedezése számomra a Teancious D eddigi zenei munkássága, aki nézegeti a Facebookot, az esetleg sejti miért. Ha tehetitek, nézzétek meg újra a Rocksuliiit!

:-)))

Black Jack és Kyle Guss óriási meta-rock őrülete olyan a zenének, mint Tarantino a filmnek. Csupa közhelyből van összepakolva, mondhatni semmi eredeti nincs benne, de mégis úgy vannak összecsusszantva rocktörténet közhelyei, h azok minőségileg vm újat adnak. Plusz tömény (ön)irónia, mint a Tribute, ami vallásos áhitattal átitatott tisztelgés a világ legjobb dala előtt, ami sajnos örökre elveszett miután egyszer előadta a csapat (ez lenne a rocktörténet 42-je!). Ha létezik valamilyen formában túlvilág, akkor ott most Douglas Adams nagyon kedvesen mosolyog, és megigazítja a törölközőjét.

(... Megint gondolkodom a migrán, mert a blog.hu ígérte a nagy felújítással a mennyországot. Most épp nem tudok safari alól szerkeszteni és a file-töltés sem megy. Köszi. Ezt meg leveszem, ha működik megint, mint régen.)

Mint észrevettétek egyre kevesebbet írok. Egyrészt télleg nem akarok senkit sem az őrületbe kergetni a konyhai kínjaimmal – azé nem olyan rossz, Brúnó ma kifejezetten kedves volt! – tehát ezeket nem akarom különféle formában újra meg újra megírni.

Másrészt ebben a bentlakásos életformában van vm, ami kiveszi az erőt az emberből, és igencsak észnél kell lenni, h mivel töltöd a szabadidőd. Megvan az előnye, annak is, h osztott műszak van, de a nagy hátránya, h igazán nem tudok kiengedni. Minden napnak van egy olyan szakasza, amikor az ember látszólag nem csinál semmit. Mégis mi történik ilyenkor? Helyükre kerülnek dolgok. Kicsit melózik a tudatalatti, kapcsolat teremtődik személyiség és a világegyetem mindent átfogó személytelen létezése között?! - igazi megsomolyogni való kőbűcséssség! Nekem tök mindegy ki h magyarázza. Az is lehet, h vk ezt a dolgot nagyon tudatosan csinálja, és öt perc alatt lezavarja, h mit ért el élete nagy célja felé haladva, és mit kell még tennie. De nálam ez úgy van, h érzések gomolyognak, és azokra igyexem figyelni – persze az agyam racionális fele is érdekel; hiába, mindent akarok!

Szóval nálunk vhogy ez a holt idő tűnt el az életünkből, amivel próbálom elhelyezni magam a világban, ugyanakkor pedig ezzel a „gomolygós” módszerrel ki is engedek, és ez a kiengedés hiányzik, mert mindig figyelni kell az órát, h nehogy lemaradjak a következő műszakról. A gomolygás-hiányát Máriuszon vettem észre először. Talán már írtam is, h mint egy holdkórós mászkál és mászkál ma is a hotelben. A Les Charrieres-ben a személyzet többsége dohányzik, ami az aktív kikapcsolódás és a gomolygás egyik hasznos helyettesítője is tud lenni, de a sokadik cigi inkább már az unalomról szól. Tudom, mert kb. egy hónappal ezelőttig én is gyújtottam, szívtam. Most kedd este, a szerdai Day Off-om előtt jutottam el én is egy komoly holtpontra – ebből még kiforrhat egy másik topik: Az emigráns, Márai után szabadon…

Érdekes visszagondolni, h az elmúlt majd három hónapban melyek voltak a meghatározó gomolygások. Először eufória, h van meló, és nem a repjegyvásárláson kell filózni, de közben már ott volt az iszonyatos félelem, h ebből a konyhából ki fognak baszni, mert annyi mindent raknak a vállamra, h azt el nem bírom. De mivel másnak is ment már, hát csak sikerült nekem is. Ebben az időszakban, az első 2-3 héten volt talán a legaktívabb a szociális életem. Dohányoztam és közben dumáltam mindenkivel. Aztán jöttek a kommunikációs problémákból fakadó gondok, és Brúnó bevadulása, közben még viszonylag intenzív közösségi élet, plusz amit Paul szervezett (bowling, gokart, óceánkajak), és átjárogatás a farmra St Ouen-ba. Sok magyar zene, Youtube-videó hallgatás-nézegetés ekkor. Ja, és Nick Hornby How to be Good c. könyve...

Oszt a magyarok el, hazautazás a farmról, elszigetelődés fokozódik, akárcsak a nemzetközi helyzet a konyhában, a teljes debilitás feltételezése rólam, és az ehhez passzintott lekezelő viselkedés. Egyre intenzívebb szörfözés következik (GoPro videók, ld. előző posztok), ami végül saját wetsuit vásárlásába torkollott – arról nem is beszélve, h ma már saját deszka is egyre inkább birizgálja az agyam, mer ma is belefutottunk abba Tibivel (kipí a Biaritz Hotelben, St Brelades Bay), h oktatás végett egy gyalulatlan deszka sem jutott nekünk. Esténként pedig intenzív mozizás.

Kb. másfél hónapja a műszakok közt és a szabadnapokon a Jersey VIP Passommal szépen végignézegettem a sziget véges számú látványosságait (War Tunnels, Mont Orgueil kastély, Elizabet kastély, Maritime Museum, Durrell Zoo, Jersey Art Museum, etc.).
Két hete pedig beállt az óceán, mintha kivasalták volta, annyira nem volt egy deka hullám sem.

Időközben pedig, ha nagyon lassan is, de már kihámozok némi jelentést a yorkshire-i akcentus mögül. Még közel sem tökéletes, de egyre kevesebb a teljes black out. A hullámcsendes időszakban elkezdtem rápörögni Jersey történelmére. Érdekes hasonlóságok és ordító különbségek fedezhetők fel a sziget és Hungary közt.

Más. A farmon a lengyelek turistának (is) hívtak. Kb. egy-két hete be is mutattam, h mekkora egy elbaszott túriszt bírok lenni. A fényképen látható impozáns kőhalom eredeti rendeltetését tekintve arra szolgált, h jól elijessze a jersey polgároknak kevésbé tetsző arcokat, adott esetben pedig a torony tetején forgatható ágyúval szaggassák ripityára a nagggyon nem szimpatikus személyeket szállító hajókat. Ők már csak tudják milyen a kalózkodás, mert csinálták ipari méretekben.

A La Rocco (’la rok’) gyönyörű zord sziklákra épült, és sajátossága, h az árapály ingadozás során napjában csak kétszer lehet bejutni a falai közé, a nyitvatartási időt pedig a természet szigorúan betartja, itt nincs kidumálás a portásnál, így egy-másfél órán át járható az út az erődbe. Ennyiből kitalálható a velem történt dráma.

Hát igen, a történelmi hangulat, a gyönyörű idő, és a gomolygáshiány végett gondoltam, kinyújtom a hátam a meglehetősen széles falon. Ebből egy olyan 10-20 perces szundítás lett. Mire felriadtam egyedül voltam az erődben, a parton a sziklák tövébe letámasztott bicajom eltűnt, gondoltam, ez legyen a legkevesebb, mert az áramlat kiszabottul erős, úgyhogy vagy most rohanok, vagy hívhatom Brúnót, h majd olyan 11 óra csúszással nagyon szíves elmosogatok.

Futás, már amennyire ilyesmit sziklás terepen lehet csinálni. Végülis nem volt olyan magas a dagály, de már lehetett érezni az erejét, pedig végül csak mellkasig ért a víz. A parton kedves bámészkodók lestek, sött, egy másik túriszt, akinél akadt egy fényképezőgép, el is lőtt pár képet rólam, de hát hadd röhögjön a haverjaival. Viszont egy másik szárazföldi arrajáró közölte, h a bicaj nem a hullámsírban végezte, hanem a parton járőröző Lifeguardoknál találom, így ha életet nem is, de egy cangát a komolyabb rozsdásodástól biztosan megmenekítettek.

Hosszú hallgatás után ismét itt. A hely szelleme úgy tűnik, kikezdi kicsit az embereket. Ez persze nem igaz, egyszerűen csak a bezártság teszi, h a többség rosszul reagál dolgokra. Igen, köztük Brúnó is, volt egy pár kritikus napom vele az elmúlt két hétben, de erről olvastatok, ezzel nem untatok tovább senkit. De azt el kell mondjam, h asszem három napja volt, amikor nagyon közel voltam ahhoz, h másik szállodát, vagy munkahelyet keresek.

(Rob, az egyszemélyes zenekar)

Az izomparasztság magasiskoláját mutatta be ugyanis a kedves főszakács, és a seggében lógó yorkshire-i kis kuktája. Mostanra konszolidálódtak a viszonyok, de nem tom mér, ami azt jelenti, h bármikor megint behülyülhet a két pasas. Na, ilyen előzmények után beszélgettem Robbal, a zenészünkkel, egyrészt mert szinte mindig ráér, másrészt meg jó arc. 11-től 2-ig dumáltunk, és megfogadtam a tanácsát, nem lépek le, amíg nincs jobb, amúgy a management is érzékeli, h B. nem teljesen okés, de egy nyílt konfliktban, valszeg a kipít cserélnék le és nem a szakácsot.

Na, témánál vagyunk, nem akartam, de megint a melóról makogok. Csak hogy bekukkanthassatok a világ talán egyetlen fűszer nélküli konyhájának kulisszatitkaiba. A konyha itt elképesztő robot a kipínek, pedig hat éve csináltam már ilyet, és híztam is közben vagy 5-6 kilót. Most forró gőz csap a képembe a mosogató felől, forró levegő a tűzhely felől, ezerrel jönnek a dzsuvás, odaégett edények, és gyanítom, h fél perccel tovább maradnak a lángon a lábosok, mint kéne, amikor én sikálok. Ez nem paranoia, egyszerű következtetés, mer tom, h a másik srác nem gyorsabb nálam, tehát rengeteg függ a szakácsok hozzáállásától, ami mint tudjuk, velem szemben milyen. Szóval úgy izzadok egy-egy 3-4 órás szeansz alatt, h a seggem partján is csorog a veríték. Kicsit kicombosodtam, mint a korábbi képeken látszik, most nem vagyok 70 kiló, az ujjaim megvastagodtak, és állandóan valami sebesülést ápolgatok rajtuk. Legutóbb pont a kipí legfontosabb munkaeszközét, a jobb kéz mutatóujját érte komoly baleset. Szal néha nem tom, melyik a rosszabb, a krumpli vagy a konyha.

(Krumpli vagy konyha?)

Nagy mínusz a konyhának a két szakács miatt, akik szarba sem vesznek, miközben szétgürcölöm magam, és amúgy az én munkámtól függ az övék is?! B.-ról csak annyit, h ma, amikor Florin megkért, h egy kicsit toljam előrébb az evőeszközök mosogatását, ami nyílván azért volt, h előbb végezhessenek, akkor B. odajött hozzám, amikor F. már lelépett, h szarjak a román kispajtásom fejére, mert amúgy ő is leszarja, h mi van velem, és mér legyen neki jobb. Höhhh???!!!, Hát nem ismerős ez a mentalitás valahonnan? Egyébként leszarom, h F. mit gondol rólam, nekem nem attól lesz jobb, ha a pincérek is később zárnak. Mellesleg ők is meg tudnak szopatni keményen, ha akarnak.

A Robbal való beszélgetésem napján még a reggeli közben dumáltam Nadinnal, aki arról világosított fel, h mostanában valami változik a hotelben. Valamiféle vetélkedés van a különböző részlegek közt (takarítók, szakácsok, pincérek), miközben ezeknek együtt kéne mozogniuk, nem egymás ellen. Az okokról nem sokat lehet tudni, sztem nincs is konkrét oka, hanem az említett bezártság a hotelben. Én, amikor csak lehet, mozdulok kifelé. Tegnap voltam a Durrell Zoo-ban, utána meg átkavartam a Mont Orgueil kastélyba – híjjátok csak ogre szállásnak. Parádés. Mindezek a sziget keleti felén vannak, és főleg Gorey minifalu – ahol a vár van - elképesztően hangulatos, mint valami mediterrán plázs.

(A monacói kanyar Jerseyn)

Nagyon megerősített mindaz, amit Rob mondott, úgyhogy másnap, amikor még nem tom pontosan miért, de nagyon össze volt zuhanva, potyogat a könnyei, miközben pakoltuk a zenész cuccait a kocsijába, de konkrétumot nem tudok, csak sejtéseim vannak, pletyizni, meg most nem fogok.

(Na, milyen állat ez Bobby?)

Szóval a hely szelleme. Ugyanis többször emlegették a többiek, h konkrétan láttak szellemet a hotelben, főleg a sütöde (calvery) környékén, az étteremben, amit éjszakánként a félhomályban egyedül takarítok. Nekem még nem volt szerencsén szupernaturális jelenségek megtapasztalásához, de eleinte paráztattak. Főleg, ha az embernek rémlik, h a helynek egész a régmúltba nyúló története van. Talán csatatér volt, vagy börtönhöz tartozó kínzókamra, esetleg maga a vesztőhely?! A történet ennél eccerűbb. A nyomok 1623-ig vezet vissza, ekkor Les Charrieres egy közönséges tanya volt. Persze sokminden történt az elmúlt egészen pontosan 386 év alatt, de a hangok, pl., amiket hallunk, azok egyáltalán nem szokatlanok egy öreg, igencsak felújításra szoruló fa épülettől, ahol a falak is meglehetősen vékonyak.

Hogy kapcsolódik mindez Robhoz? Hogy feldobjam őt, írtam neki egy két versszakos blues-t, amit ígérete szerint a csütörtöki hotelbéli haknija alkalmával majd előad.

(Hullám pedig több, mint egy hete nincs)

A fene se gondolta, h ennyire rámozdulok a surfre. Persze, ezért is jöttem, és amikor csak tehetem a Watersplash-nél felszerelt kamerát nézem , h a műszakok közti szabadidőmben minél többet legyek a deszkán. Hullám- és egyéb időjárás-előrejelzés a könyvjelzőben, vízálló GoPro kamera vásárlásának késztetése egyelőre legyűrve, de hát ki tudja, milyen erős lesz a következő hullám...

SURFING WITH THE HELMET HERO WIDE from benoit de cuniac on Vimeo.

Most szerdán Paullal, a főnökkel voltam kinn a vízen. Paul tapasztalt szörfös, érdemes volt vele menni. Eleinte nagyon szép lassú, egyenletes hullámok voltak, és P. segített fel az elsőre. "Now, go, go, go!!!"; Instrukciónak ennyi elég is volt, látta, hol jön a hullám, és kb. nekünk mi a helyzetünk hozzá képest, és kész, eveztem, felálltam rá, ami annyira meglepett, hogy csak sok-sok másodperc múlva voltam képes leesni a deszkáról – pedig fogtam már máskor is hullámot, szám szerint hármat addig). Utána csak vártuk a hullámokat, végül egy kisebbet sikerült elkapni, és az sem volt tiszta, hanem már a fehér tarajos zavaros, ami max arra jó, ha már kifáradtál, akkor kivigyen a partra.

(Pont itt tartok, siklok a vízen és nagyon élvezem!)

Node tegnap előtt!!! Gyönyörű idő, az óceán szinte már perzselően forró, 17 fokos, a bátrabbak wetsuit nélkül nyomták. Öt komoly hullámból négyre álltam fel kb. 30-40 percen belül! Kezdek ráérezni dolgokra, pl. hogyan praktikus evezni, egyensúlyozni, helyezkedni a deszkán, nemcsak rádobom magam, mint hentes a mócsingot a tőkére, hanem, … áhhh, gyertek ide, és megmutatom! :-))))).

A jó idő persze kicsalta a helyi erőket, és egyszercsak azt vettem észre, h a jersey szörfösök gyűrűjében ülök, és mindannyian azt lessük, hogy ki, h tud hullámot elcsípni a másik elől. Volt ott mindenféle arc, a legszebb látvány, amikor egy longbordos beizzít a maga 3-4 méteres deszkájával, mint amikor a ludak nekifutásból felszállnak, vagy 10-15 méterrel megindulnak egy hullám előtt, és ha nem elég a lendület, akkor pillangózva húznak még rá.

(Na jó, ők igazából nem longbordos szörferek, mert evezőt is használnak, egy mai longboard kb 2,5-3 méteres, kb, fel a fentieknek.)

Ezért néha nehéz megállni, h ne állj fel egy klassz tarajra, de ha vk már előtted a közepén megfogta, akkor a surfetikett szerint te már nem akadályozhatod őt, és fájó szívvel, de kis tomporod a deszka végére kell helyezned, h visszacsússzanj a hullám hátán. Node sokszor a második, esetleg a harmadik hullám a jobb, főleg, h ha az elsővel elment a tömeg. De még ezzel együtt is sokkal jobb, mint a Bajcsy és az Andrássy sarka este 5 és 7 között.

Íme a mai előrejelzés, nem a legjobb, de talán használható hullámok lesznek.

(…) Voltak. Szokás szerint megint nem tudtam befejezni a posztot, mert délben meló volt, vagy másfél órát kellett még pluszban ráhúznom, de kit érdekel, ha három hullámfogásom volt, abból az egyik gyönyörű…

Freeze Frames from Holly BEck on Vimeo.

Ja, és a hét legfontosabb magyar vonatkozású eseménye itt Jerseyn, h csütörtökön haza repült az idejét kitöltő potátakollektor management. Gratula!

Kicsit pilledek, nyúzott vagyok, két nap day off után is, amit több, mint két hét után kaptam meg, de sok új sincs, amúgy meg rengeteget dumáltam eddig. Bobby ötletét egész jónak tartom, megrajzolni az itteni élet kereteit, részben az anyagiak felől kiindulva, de úgyis belekavarodik pár kulturális miegymás. Úgyhogy folyik az intenzív anyaggyűjtés :-).

A surf megyeget, néhány klassz hullámelkapás után sokkal több hason pörgés következett, és tegnap volt először az az érzésem, h az egyik hullámból nem biztos, h ki tudok jönni. Amúgy a parton van kinn egy vebkamera, a Watersplash nevű helyen (fasza), azon elcsíphettek, ha nagyon meresztitek a szemetek. Majd jelzem, mikor vagyok kinn. Ezt az oldalt is érdemes végigpörgetni, nagyon fasza képek vannak kinn. Bár ma semmi hullám nem volt, szél viszont igen, úgyhogy a kite surfösök örömködhettek.

A képek első része az itteni mulatozásainkat örökíti meg, aztán lesznek gokartos (figyelsz Bobby!!!) fotók, de csak néhány. Van még óceánkajakos, bowlingosat is igyexem szerezni (ott nem volt velem a kamerám) végül pedig az Elizabeth kastélyban elkattintottak következnek.

 Rob, aki egyszerre jön és megy (a képminőség sajna csak ilyen)

Rob és Corinne, amikor a management dalra fakad (Rob itt sem adta fel az inkognitóját)

A személyzet a vendégekkel keveredve (A pasas ott lógott a bárban és elkapta Irinát - litván tagja a pincér stábnak -, mellettük Florin és Evelina)

Gokart (amit itt Kartingnak hívak) Living  Legendben 

Paul, a főnök és egyben személyes szörftanácsadóm ill. Maintenance Allen. A két profi gokartos (mert nem először ültek a volán mögött) után az időmérőn én voltam a legjobb. Az más kérdés, h a harmadik helyről indulva, h sikerült hetedikként, utolsó előttinek beérkeznem. Elmondták és mindenhol ki is volt írva, h tilos ütközni, de hát ez a játék is a szabályszegésről szólt.

Egy kis hawaii fíling (Florin, Evelina - előbbi barátnője, Cora - mindenki barátnője, Máriusz és a blogger) A hely neve St Brelade's bícs.

Próbáltuk kitalálni, mi mire jó

Vót na'györöm a szívecskémbe'

És mindenféle víziszörnyek támadtak, mint pl. ez 145 cm-es féllábú emberevő óriás

Végül maga Neptunusz sietett a segítségünkre, és jól megmenekültünk

(Mára elég ennyi, az lizás képeket majd máskor, h a suspense megmaraggyon)

Na, végül szombaton aláírtuk a szerződést a négy hét próbaidőszak után, szal megtartanak. Pont mikor ezen izgultam, és kicsit lefelé fancsalodott a szám, aznap este a staff louge-ban volt egy fergeteg party. Rob mesélt el három-négy történetet, ami miatt kinn is van a 18-as karika a blogon :-).

A téma akkor is a szokásos volt. Szex. Mindenkinek elő kellett adnia a legjobb élményét, és az öreg haknizenész a kiváló előadással szórakoztatott minket. Úgyhogy erről szól ez a poszt (többek közt) és nem holmi piszkos anyagiakról, azt legfeljebb privátban az érintetteknek. Rob sztem tartja azt a felfogást, h nem a valóság, hanem az előadás szórakoztató jellege a legfontosabb, így a történetei, kb. olyanok, mint az amerikai filmek: based on true story.

Ami a legnagyobb tetszést aratta. A következő volt. (…)

Rob fiatal legénykorában ezerrel hajtotta a csajokat, és mint vanabi pop-rock sztár nem sokat kellett erőlködnie, főleg azok közt a csajok közt, akik ugyancsak, így vagy úgy, de az éjszakából éltek. Eccer történt, hogy a zenészhaverjaival összeakadtak vm, ha jól emléxem két máltaival, de ez lehet, hogy egy mási sztori :-), és egy kanadaival. Ő a kanadai mellett kötött ki, és el is zúztak kecóra.

Ment a téma, tolta a csajt ezerrel, és itt jön egy kis kulturális adalék. Ha itt, britisben élvezel, akkor a bevett kifejezés, az I’m coming, vagyis drágám, te is készülhetsz a kilövésre. Ezzel szemben a nagy vízen túl az I’m going a megszokott jeladás a partnernek.

Tehát vissza a szobába, ahol is a csajszi félig kilógott az ablakon, és éppen menni készült, míg Rob meg érkezni, és ekkor megjelnt egy harmadik szereplő a színen. A fószer, épp a tűzlétrán tartott lefelé, kezében egy tévével. Udvarias lévén odaköszönt Robnak A’right? – Ohhhhgrrrrright! – hangzott a viszonthörgés.

Másnap kisimult arccal készülődés a következő haknira, amikoris beállít a főnéni, hogy tegnap nem hallottak-é vm zajt. Na erre Rob kicsit magába szállt, h biztos hangosan goingolt a csaj, ő meg comingolt, és a szomszédok meg panaszt tettek, csendháborításra hivatkozva. Mint kiderült, a főnéni azért érdeklődött, mert az éjszaka betörtek az egyik lakásba, ahonnan elvittek egy tévét, és pusztán arra volt kíváncsi, h vk látott-é, hallott-é vm szokatlant. Rob jobbnak látta magába zárni az előző éjszaki találkozás emlékét. (Van még pár ilyen, de ezeket csak finoman adagolva kapjátok.) Rob egyébként holnap este lép fel, akkorra igyexem a fényképező gépem is magamnál tartani.

Egyébként profi az arc. Már x éve leszámolt azzal a gondolattal, h ő fogja megírni a következő világslágert, amiből élete végéig gondtalanul éldegélhet, így a 60-80-as évek slágereit adja elő egyszemélyes zenekarként, fél playback-kel. A különböző hangsávokat szépen felveszi, kis laptopján összepakolgatja, a gitárt kihagyja, azt nyomja élőben, és hajrá! „Money in the pocket and off” kb. ez a mottója, a másik pedig, amivel elköszönünk, ha meló előtt futunk össze „Don’t work too hard!” Ez utóbbit sajna, én nem t’om megcsinálni a konyhán.

Ja, a konyha! Brúnó kezd egész normális lenni. Tegnap pl. megkínált palacsintával, és mikor megkérdeztem, h mekkora részt kell letisztítani savval a tűzhelyről, de előtte a biztonság kedvéért már lesavaztam azt a felét, amiről korábban mondta, h napi rutin, csak hogy lássa nem ellógni akarom a melót, és ki is tett egy napi/heti rotát a falra, h mit kell letakarítani, na akkor tök jófejként mondta, h ne nagyon izgassam magam, csak ha túl dzsuvás lenne a cucc, akkor kell erőltetni az acid partyt, Egyébként is a papír a falon csak azért van kinn, ha jönne a helyi köjál, vagy mi, akkor lehessen nekik mutogatni, h mi aztán olyan sterilek vagyunk itt, hogy akár egy májtranszplantáció is végrehajtható. (Döglött állati tetemen bármikor – teszi hozzá gondolatban.) Tehát sokat javult a helyzet a két nappal korábbi viszonyokhoz képest, amikor még arról volt szó, hogy minden nap ikszelünk a rotán, h mit sikerült kifényezni a grease-ből.

A kedvező fordulatban az is benne lehet, h a másik kipí gyerek lesérült, eltörte a karját, pontosabban eltörték, de ő maga sem tudott világos magyarázatot adni a történtekre, mert kellőképpen be volt nyomva. Lényeg, h egy hónap semmi meló neki, és mikor tegnap épp a day off-omra készültem, előtte fenn voltam 3-ig, hisz másnap pihi, erre reggel 7:45-kor Maciej kopogott az ajtómon, h tudnám-é helyettesíteni, mert törött kézzel nem érzi magát a toppon. Így a day off az off volt, de szó nélkül lenyomtam a műszakot, meg a mai heverészős maintenance is ugrott, pedig Allan nem az kézikorbácsos kiképzőőrmester, mellette lehet cigizni, kávézni, de asszem írtam már, h általában ő hívja fel a figyelmem szünetekre – ami a konyhán pedig nincs.

A klimax pedig itt a végén. Két nap szörfözés mögöttem. Már fel tudok állni a deszkára, siklani vele, kicsit irányítani is, hát tudjátok meg mielőbb, h ez milyen fasza! Két konyhai shift között le a tengerre, és hajrá. Ma pihenek, mert kész vagyok, a cigit is alig bírom a számhoz tartani. Lehet, így fogok leszokni.

Tibivel, egy másik kipí sráccal járogattam le a partra, ő St. Brelade’s-ben kosztalanít. Én eddig ötször csobbantam, ő a dupláját, és már láccik, hogy mennyivel jobban megy, ha az ember az alapdolgokkal tisztában van.

Tegnap, az esti műszak után lenn voltam a bárban, ahol az egyik vendég, Garey születésnapját ünnepelte a személyzet és managemant. Paul, a főnök, amint hallotta, hogy kinn küszködtünk a hullámokkal, rögtön elkezdte magyarázni, h mire figyeljek, figyeljünk, így csak sajnálni tudom, h kész vagyok az erőmmel. De ma nincs értelme 2 és fél, vagy akár 4 méteres hullámokkal vesződni, mert mire beérek a „zónába”, addigra kész vagyok az erőmmel, se elkapni nem tudom őket, sem helyben maradni, mert akkora erejük van, h kimosnak a partra.

Tegnap az első hullám volt a legfaszább, a legjobbkor sikerült elkapni, volt vagy egy másfél méter magas, volt benne kakaó, vitt rendesen, azóta is azt a hullámot várom…

Hát, nem tom, mi lesz itt, lehet, h átmeneti állapot lesz a Les Cherrieres hotel az életemben, és én is az övében, és nem is biztos, h olyan szar lenne eltávolodni ettől az egész bentlakásos kommunától. Pár hete már érezem, h elszakadtam a külvilágtól, és hiába jó a zúzása a helynek, de ez előbb-utóbb véget ér, illetve ért. Már kezdenek elmaradozni a hajnali 1-2 óráig tartó trécselések, és méginkább ez lesz télen. Máriusz az abszolút elszigetelődéssel ijesztgetett. Kb. olyanok leszünk, mint a macik beásva a hó alá.

A jelen helyzet mindenesetre érdekesebb, mint az, h milyen unalmas itt a tél, főleg, hogy lehet, a jövő hetet sem érem meg a hotelben. Csak a szórakoztatásotokra elmesélem, Brunó milyen újabb módon keseríti az éltem. (Tegnap még számos kisebb nagyobb dolog jött össze, a kedvencem egy jó kis csoportdinamikai példa, majd a következő poszton, esetleg – írjatok, ha kíváncsiak vagyok rá, csak annyit, h kávéscsésze.)

Node vissza B.-hez. Majd minden nap kapjuk a konyhai és az éttermi szállítmányt, és a konyhai mosogatás mellett azt is nekem kell elrendeznem, vagyis valójában nemcsak kipí vagyok, hanem kúk/cook is, aki szépen bedolgozik a séf keze alá. Pl. megjön 20 kiló potáta, meg vagy 5 kg parsnipe, ami olyan, mint valami mutáns fehérrépa, kinézetre abszolúte, a vastagsága miatt érzem azt, hogy genetikailag megpiszkált, mert még életemben nem láttam alkarvastagságú gyökereket. Szal ezeket a mosogatás mellett, meg mikor még mit.

Tegnap is érkezett anyag rendesen, lementem az alsókonyhába, h csekkoljam a szállítmányt, a fenti tételek mellett találtam még, gyümölcsöt, cukrot és valami zöldborsószerűt, ja és egy elgázosított konyhát. Ugyanis Brúnó rotyogtatott vm levesszerűt a tűzön, amit szépen ott hagyott a lenti konyhában, miközben meglehetősen összetett, ízlelőbimbajainkat több irányból is ingerlő, elképesztő ínyencséget készítette a reggeliző vendégeink számára az emeleti konyhában. Tojásrántottát. Időnként még összetettebb receptek is akadnak, mert van, hogy gomba, sőt, sonka is kerül a serpenyőbe, h a konzerv babról és a kolbászról nem is beszéljek. (Ez a britis brékfaszt, szemben a műzlis, pirítós kontinentálissal – ha esetleg ez még új vknek)

A lényeg, h a konyhában terjeng vm, amit már füstnek is lehet nevezni, nemcsak gőznek, de mégis a szakács reszortja, h piszkálja a tűzhelyet. Ezért a lenti konyhából felhívtam a házitelón Brúnót, vm meglehetősen rotyog egy fazékban, plusz elújságoltam, mit kaptunk mára a szállítóktól. B. közölte, h ne nagyon izgassam magam a fazék tartalma miatt, mer az az ő biznisze. Jó, teló le. Bár lassan már látni is alig lehetett a konyhában, de mindegy, amit a góré mond az szentírás. Két perc múlva Evelina hívta, B.-t és el is zárta a gázt (lehet, h nem is ebben a sorrendben). És az a szép az egészben az, hogy mindez este már úgy állt össze a fejekben, én majdnem leégettem az alsó konyhát, ahogy azt máj perszonal guitar hiróm, Rob az esti előadásában poénosan előadta. Hát ez van, ha a szakács és a művész egy asztalnál falatozik.

(A tegnapi poszt lejegyzése óta sokminden történt, olvassátok a blogot és megtudjátok…)
 

Mint minden közösségben itt sem lehet mindenkivel jóban lenni. Nekem sajna épp a közvetlen főnökömmel, a francia séffel vannak gondjaim. A magyar bulin, mert az is volt, azzal nyugtattak, h ne izguljak, mert minden szakács szar arc, és megveti a kipíket. Hát ez kevés magyarázatnak, és nem szeretem az általánosításokat – mégha élek is velük. (Ja, hat éve Cardiffban meló után odajött hozzám a főszakács, és közölte, hogy minden elismerését bírom, kezet fogott velem, és sok sikert kívánt a további dolgaimhoz.)

Brúnónak az a baja, teszem fel, h nem vagyok, és Maciej sem, az a 24 éves energiabomba, mint Florin, de azért a szart is kipréseljük magunkból. Plusz ott vannak a kommunikációs nehézségek. Általában az ’e’kcetussal beszélőket, akik tanulták a nyelvet, azokat jobban megértem, mint a natív ingliseket, mi viszont a konyhában állandó zajban melózunk, és a drága Brúnó mikor siet, akkor persze hadarni kezd, de ezek a nehézségek alapvetően kezelhetőek voltak eddig. Az arc meg hatalmas poénhegyeket gyárt a közös staff brékfasztok alkalmával.

(Maciej, Cora, James, Danny, Irina, lounge-ban)

Amúgy meg hiába kérdeztem, hogy mit tanácsolna az általában hatékonyabb meló érdekében – főként nem megértés tekintetében, mer az világos, h más tészta -, inkább általános, szinte kitérő választ adott. Pl. h gyorsabban kéne megértenem őt. Igen, és munka? Áhh hagyjuk… Ja, ha lekapcsolná a ventillátort és a gépeket én meg elzárnám a zubogó csapot, akkor elsőre is megértem, ha a konyha másik feléről átkiabál, hogy hozzak három zacskó fagyasztott csipszet és szoszidzsot.

Amivel felbaszott rendesen az az volt, h pár napja az egyik edénnyel, amiben szárított kenyér volt, közeledett felém, és fölényesen közölte, íme, a bizonyíték arra,h nem takarítok rendesen, mert a cucc az egyik asztal alatt volt, és szólnom kellett volna, h szokatlan tárgyat észleltem a konyhában. Hát nekem nem volt szokatlan, mert kenyeret otthon is szárítunk, és észleltem is az ojjektumot, amit közöltem, mire az volt a válasza, h akkor is szólnom kellett volna, mert nem odaillő a tárgy. Ti egyébként meg hol a f.szomban szárítanátok kenyeret, ha nem ott ahol nincs útban?! (költői a kérdés) Legközelebb majd felhívom a figyelmét, h répát, potátát és egyéb, nem konyhailag nem adekvát élő organizmust fedeztem fel a hűtőben. Na jó, mégsem rúgatom ki magam ilyem hülyeséggel, csak leírtam, mer most így jobb nekem.

Tegnap volt a második Jersey Magyar Találkozó a tengerparton, ahol három bográcsban főttek a legjobb gulyások és perkeltek. Kb. 50-60 arc jelent meg, először ráakadtam három lengyelre, a mai White Party magyar DJ-re („Máj hóm iz ellé, kicsit törni magyar, mer élni kinn. Amúgy Torontálfalvi Bendegúznak hívnak, csak ezzel a névvel nehéz befutni külföldön.”), majd a buli közepén három angol csajra (közülük kettő eredetileg skót, de jól érthetően beszéltek), és még egy görög gyerek is feltűnt, akivel kb. 2-3 percet csevegtem, és nem tudtam rájönni, hogy vagy az erős akcentusa miatt ködös mindaz, amit mond, vagy pedig valami erős drog befolyása alatt áll. Vagy végső esetben nálam is kőbölcsészebb, esetleg a három egyszerre.

(Máriusz)

Szal örültünk a szíves fogadtatásnak, télleg volt minden földi jó, ami egy hazai konyhában akad. Íze volt az ételnek! Ha vk már megtapasztalta a brit konyhát, akkor az tudja, h itt az alapanyagokon mellett a fűszereket nem igazán használják – legfeljebb kiteszik az asztalra, h használd kreativitásod sugallatár a borsot meg a sót. Pl. láccatra guszta, zaftos, gyönyörű barna szószban úszó pöri előtted a tálban, és az első harapás után nyúlsz is a fűszerekért. Na, itt ilyen gond nem volt. Az elfogyasztott sörök, és hazai lakodalmas pop-rock ikonok (Bódi Guszti, Fásy Ádám(?), Louise dö Vedingszelebrésön és mintha Pataki „Edda” Attilát is felismerni véltem volna) teremtette miliőben elkezdődhetett az ismerkedés, és a nemzeti karakterünket jellemző elzárkózás is hamar eltűnt.

Sikerült néhány igazán jó arccal találkozom – de nem nevesítek most senkit -, mint kiderült, az általam megkérdezettek többsége nem kötődik különösebben erős kapcsolatokkal a helyi esztablismenthez. Ahogy én is, a legtöbbünk szállodázik, kipíként, house keeperként (vagyis rendben tartja a hotelszobákat) illetve eladó. Azért csüggedésre semmi ok, Jersey a miénk lesz, van emberünk már a HSBC banknál (nem kipí!), idén az év kiváló dolgozója címet kapta!!! (Kicsit elkalandozva honfitársaink sikereitől erről az jut eszembe, h a kapitalisták a legszocibbak, nem csodálkoznék, ha március 21. is Bank Holiday lenne náluk – ez volt a Magyar Tanácsköztársaság világra jövetelének napja.) Nem mintha azt szeretném, h a jó Brúnó simogassa meg esténként a buksimat, h te magyar gyerek ez igazán jó meló volt, de azért nekem sem esne szarul, h miután kidolgoztam a belem, szétsavaztam a kezem, ne baszogatással zárjuk be a konyhát. Kár, hogy a számok birodalmába csak külön kísérettel léphetek, így a pénzügyi vonalnak lőttek.

(A csajok a száradó ruhák közt)

Amúgy meg Csabival éretek egyet, mert természetesen a potáta kommandó is megjelent, h aki itt van az már tett vmt, h a maga erejéből változtasson a sorsán. Úgyhogy bártan veregessük meg a saját vállunk!

Ma megpróbáltam végre szörfözni. Nem sikerült. Enyhén dehidratálódott állapotban érkeztem a partra, ahol a hullámok már elég közel voltak falakhoz, a víz meg tele szörfösökkel, így megnyugodtam, h ezt nem kell erőltetnem. Inkább csak úsztam és Béjvaccsot játszottam, mezítláb futottam 1-2 km-t a parti homokban, mert olyat még nem csináltam, a melleim meg csak lobogta…

Azért beúsztam a kellemesen melegnek mondható 16 fokos vízbe, nem is éreztem, hogy két perc múlva leállna a szívem, mint legutóbb. Ami para volt, hogy a dagály miatt egyre nagyobbak voltak a hullámok, és egyszerűbb átúszni alattuk natúrban, mint szörfdeszkával, de ahogy alábuksz egy kétméteresnek egyszercsak elsötétül a víz, mert a feletted lévő tarajok leárnyékolják a napot, aztán meg a hullám háta felszív, csak hogy tudd ki itt a főnök.

Oké Brúnó, holnap folytatjuk…

(Most néztem a rotát, holnap méntenansz dzsob, kedden day off, úgyhogy legközelebb szerdán randizok Brúnóval.)
 

Ha valaki azt gondolná, hogy itt leányálom a potáta kollektelés után melózni, csak mert fáradt testem medencében, jakuzziban és száraz ill. gőzszaunában pihentethetem, akkor az téved! (Jó, ez a mondat kicsit úgy hangzik, mint amikor a Brian életében a palesztin felszabadító brigantik arról vitatkoznak, hogy mit adtak a rómaiak, a csatornázáson, az egészségügyi ellátáson, az oktatáson, a közbiztonságon, etc. túl, SEMMIT!)

A hivatalos munkaidő heti 42 óra, de annyi mindent kell belezsúfolni, hogy először ez elképzelhetetlennek tűnt. Nem csak mosogatás van, hanem még ezer apró dolog is intézni kell. A viráglocsolás mellett, előkészíteni a kaját a séfnek, krumplit, répát, egyebeket pucolni, elugrani a raktárba alapanyagokért, miközben ömlik be a mosatlan a konyhába, és közben millió szabályra ügyelni, pl. mindig a séfnek van elsőbbsége, amikor mosogatunk, tisztán kell tartani a vorkingériát, miközben tíz másodperc múlva koszos edények hegyei halmozódnak rajta.

De érdekes volt, amikor pár napja először volt fullos a hotel, és a szokásos 15-40 vendég helyett 85, köztük majd ötven német tini balerína,  érkezett (Nyugi Művésznő, nem esett bajuk!), és egyedül kellett a konyhát rendben tartani, plusz a szokásos egyéb köröket lefutni. Majdnem sikerült is, csak olyan gyorsan kellett mozogni a mosogató körül, hogy a két kezem elkezdett egymástól függetlenül működni, aminek az lett az eredménye, hogy a felhalmozott műzlis-leveses tányérokat sikerült padlóra küldenem. Géppuska-ropogásszerű hanggal zúzódtak darabokra a tányérok, mire ott termett a managemnetből Carinne, és mindenki más.

Amiről otthon csak hallani, mindenféle tréningeken, hogy egy csapat vagyunk, együtt dolgozunk, egy közös célunk van, az itt tréning nélkül is természetes. Carinne odajött hozzám, és mondta, hogy most öt perc szünetre kimegyek, mélyen lélegzek, relax, és majd, később visszamehetek. Igazából nem éreztem rosszul magam, csak télleg iszonyú mennyiségű meló volt, és megbillent az egyik edényhalom. Ennyi. Mire három perc múlva vissza akartam menni, Carinne fullos kis rucikájában ott állt a mosogató előtt, mosta a cuccost, és hiába mondtam neki, hogy minden oké, közölte, h most pihenek, és ő hoz majd innivalót nekem, és csak nyugi. Nyugodt voltam, csak nehezen volt hihető, hogy hibáztam, és nem lebaszás jön, hanem mindenki, akinek egy másodperce volt a meló közepén odajött, és bíztatott, h semmi gáz, és csak relax. Éltetek meg már hasonlót otthon?!

Azóta már megvan a következő kitchen porter, Madzsik, egy lengyel srác, aki asztalos amúgy, de a szakmájában ő sem talált most melót, végigutazta egész Európát, és most ő is túrja a mosatlant. Róla még keveset tudok, magas, vékony, kopasz srác, és van egy tetkó a bal karján, de állítása szerint túl bonyolult, ahhoz, hogy korrektül elmagyarázza annak angol jelentését.

Carinne-t már ismeritek, kilenc év tollastáncikálás után hagyta ott valamelyik Moulin Rouge-t, és vezeti a hotelt, felette van Paul, ne nem úgy, hanem státusban…

(…) Hopp, eltelt egy nap, és közben eszembe jutott a poszt eredeti címe, Mászter Versitch egyik mondata „A melótól ez ember először fogy, aztán kopik.”. Az öreg yuppi ugyanis 15-18 éve szintén Britishben kereste meg a nyári betevőt, egy nemtommilyen, talán eper(?) farmon, innen a bölcsesség, amit megerősíthetek. A fentiekből is látszik, hogy sikerült a kopás szakaszába lépni, de azóta már némi konszolidáció is mutatkozik. A letelepedés igazából akkor kezdődik, amikor a szerződés szerinti négy hét próbaidő letelt, sztem menni fog.

Tegnap este volt egy jó kis összejövetel a staff lounge-ban, semmi komoly csak néhány sör, részemről egy liter facsart vérnarancs fogyott, közben dumáltunk. Konrád, a lengyel bartendernek épp tegnap volt az utolsó itteni munkanapja. A srác nagyon jól nyomja az angolt, sztem csak a natív britek érzik, hogy nem anyanyelve az inglis, ennyit jelent hét év itt-ott. Volt már a Jersey reptéren útlevélellenőr, meg mittom én még mi. Temperamentumos, céltudatos figura, épp azon gondolkodott tegnap, hogy ismét összejöjjön-é azzal a nővel, akivel kilenc évet volt együtt, majd szakítottak, de a nő ismét hívogatja, és lehet, hogy múvolnának vissza Lengyelhonba. Míg elment a szobájába és visszajött addig eldöntötte, hogy a következő ország ahol élni fog Svédország lesz, de még a csajról sem mondott le.

Végül szinte csak a csajok maradtak, Cora, a frissen érkezett német lány, meglepően szép csajszi, 23 éves, élt pár évet az Államokban, nagyon jól nyomja az angolt, két évig volt amerikai barátja, aztán, hogy most a sulija véget ért itt melózik. Ahogy említettem neki a szörfözést, rögtön rávágta, h jönne ő is. Grét!

Danniela, a bolgár 24 éves csajszi, igazi energiabomba, megfelelően széles testrészekkel felszerelve, ő az egyik house keeper itt, vagy öt éve nyomja, kúl inglissel. Befutott még Edita, aki lengyel pincér, vele pörögtem a múltszerdai buliban. Egy idő után a gyerekvállalás lett a legfőbb téma, meg persze, h ki mennyire nem tudott angolul, mikor megérkezett.

Számomra ma is kérdéses, h hogy a fenébe értik meg Allent, a gondnokot (de hülye szó így, leírva!), mindegy hamarosan én is intenzív akcentusgyakorlaton vehetek részt Allenne, mert a kipi mellett maintenance job is vár rám. Allen mindig morog, persze nem komolyan, legutóbb, pl. Michael Jackson halála miatt, h hogy a fuck-ban lehet az, hogy egy ilyen krep faszi miatt síránkozik a világ miközben naponta halnak meg brit katonák Afganisztánban. Szal vmt megértettem én is Allan mondataiból, és egyet is értek vele. Mer az a pöcs, aki gyerekeket kefél, lehet akármilyen tehetséges, is, mégiscsak egy közönséges pedofil. Úgyhogy örüljön, hogy ennyivel megúszta!

Itt van még Rob, Rob Gitariszt Lloyd, szintén misztikusan érthetetlen angolnak tetsző szavakkal az ajkain. Minden nap hat óra magasságában dumál vkvel az itteni vezetékes telón, és még nem jöttem rá, hogy miről, csak sejtem, h mindennapos dolgokról szól a csiticset. Csevegés közben a pocakos öregúr hatalmasakat szellent, lehet, hogy nála ez a verbális központozás?!

Ja, mitől gitariszt, esténként prüntyög a vendégeknek, akik a szünetekben mindenféle eccerű kvízkérdésekre válaszolgatnak, pl.: hány lába van a lónak, de van nehezebb is, mint: ki volt Margaret Teacher. Rob azzal is eldicsekedett, hogy szomszédja volt egy időben Tony Blairnek, aki be is kopogott hozzá, h ugyanmár szavazzon rá az öreg is. Tony ígért persze minden földi jót, de aztán ahogy az lenni szokott Robnak nagyot kellett csalódott benne, de ha a programjába vette volna az újliberális exminelnök, hogy minden héten Steve Via, vagy David Gillmore-koncert legyen Jerseyn, akkor sztem Rob leszarja a gazdaságpolitikát, és boldog szavazó lett volna.

Ezen kívül Rob giga Sue Towsend-rajongó. Ha emlékeztek még a tévében adták annakidején a 13 és féléves Adrien Mole kalandjait. Úgyhogy vannak itt hidak verve a kultúrák között!
 

Nos, az első végigremegett napok és a betanulás után kezdek beleszokni az itteni életembe – de azért még figyelmeztetem magam, hogy nehogy jobban elterpeszkedjek, mint kéne. A meló még rengeteg és ki is vághatnak apróságokért, de úgy tűnik, sínen van a dolog. Amiért repülhetek, hogy pl. elfelejtek egy virágot meglocsolni és elszárad, a  főmenágernek ezek a virágok a szíve csücske – virágból pedig elképesztően sok van a hotel körül, nem számoltam még meg, de kb. 45 perc - egy óra végiglocsolni őket, közben pedig gyűlik a mosatlan a konyhában. Vagy telefont magamnál tartani a meló alatt!

Az első napokban csak a szabadidőmben is a feladataimmal voltam elfoglalva, nehogy vmt elrontsak, persze apróságok így is akadnak, de nem vészes. Azért nyomta kicsit a hangulatom, de nem baj, befektetésnek fogtam fel. Egyébként tegnap, a day off-omon csobbantam Florinnal, az egyik román sráccal a medencében, aztán átugrottunk a jakuzziba, szauna majd egy kis tenisz következett, aztán megint a medence.

A csapat elképesztően befogadó. Ez télleg már egy intenzív nyelvi kurzus, nem mint a potáta farm, itt szinte csak angolul megy a szövegelés, ritkán használja bárki is a saját anyanyelvét, de azért előfordul, h a két román srác románul, a lengyelek lengyelül beszélnek, de a dohányzóban, az emeleti teraszon csak angol van.

James, a yorkshire-i szakács srác is kemény akcentussal nyomja, Robert a 60-as gitáros, esténként penget a vendégeknek, az öreg „mecan” jó vastag skót akcentussal hadar, Allen, a mindenes időnként szinte érthetetlen. Bruno a francia szakács tipikus francia akcentussal beszél – képzelj hozzá kövérkés arcot, bajuszkát, és előtted áll. A rejtői figurákról később, most vissza a befogadó stílhez.

 (Ez a munkám, Kipi - Kitchen Porter, the best one!)

Szerdán lejött a konyhába Edita az egyik bolgár lány, és megkérdezte, h mikor végzek, mert este megyünk a városba, és hozzám igazítják a taxirendelést, mert én végzek utoljára. 23.05-kor meg is jelentem a színen, és jerünk St. Helier-be. Előtte a biztonság kedvéért Carinne közölte, h most munkán kívül vagyunk, és innentől haverság van, nem mintha előtte nem ez lett volna, mindig megkérdezték az első napokban, h minden kérdésemre választ kaptam-é, milyenek velem a többiek, hogy érzem magam – de nem csak a szokásos udvariassági szinten.

A buli úgy indult, h Carinne hozott egy korsó a bárból minden eshetőségre készen, akarom mondani egy pinte sört, de mivel nem itta meg a taxi érkezéséig, így az egész félteli poharat berakta retiküljébe, a pohár, ha jól hallottam, valahol el is gurult a kocsiban, de már üresen.

A taxi a La Cala klub előtt fékezett, mi be, ott Florin már felpörögve 24 évének minden energiájával nyomta a táncot, és pörgette a csapatot. Carinne nem különben, a pályát váltó egykori Moulin Rouge-táncos hölgy bemutatta miként is tudja mozgatni testének minden porcikáját. A közvetlenség nyakbaugrásokban és ölelgetésekben is is megvolt. Kissé furcsa, h a főnököm így láttam, és az egyik pincér srác, Florin elkapja, mintha csak egy egyetemi diszkóban lettünk volna. Befutott Tomasz, a lengyel house keeperünk is, nem volt előre egyeztetve, így megint nagy ölelkezés jött. Tomasz mondjuk annyira nyilvánvalóan meleg, mint ahogy pl. Schwarzenegger meg nem. Az első másodpercben látni, hogy milyen szexuális orientációjú, de nem ez a lényeg, hanem hogy nagyon jó arc, mindig segítőkész volt ő is, és ez itt a point.

Persze a bárban fogyott a pia is, vedeltünk rendesen, a sörök mellett egymás után tűntek el az édes koktélok, és én csak röhögtem magamban, h olyan arccal húzták a szirupos 4 centeseket, mintha legalábbis 60 fokos kisüstit vettek volna magukhoz. Az otthonról elszármazott pálinkámban csak kevesen mertek belekóstolni itt eddig, de Carinne-nek még tartogatok belőle.

Csak a tények kedvéért, én is gyorsan alkalmazkodtam a környezetemhez, nem kellett erőlködnöm persze, és hamar én is a táncparketten találtam magam, de távolságtartóan inkább Edita felé tekergettem a csípőm. Igazi szabad húspiac, mindent lekommunikált a test, ide nem már nem kellett nyelvtudás…

Kis akcident zárta végül az estét, nem sokkal a zárás előtt Edita annyira részeg volt, ami nem látszott rajta, mert összefüggően beszélt, h időnként úgy zuhant össze, mint egy rongybaba. Először bent a táncparketten mutatta be ezt a figurát, ahol Mariusszal kerítettük be, csak egyikünk sem vette észre, hogy M. időközben ellépet, és Edita egyszercsak hátrazuhant, a fejét meg iszonyú erővel beverte a bárpult melletti lépcső szélébe. Na, akkor lefagytunk egy kicsit, de mint kiderült vér nem folyt. De akkor is előttem a mozdulat, ahogy hanyattesik és hátra csapódik a feje egyenest szegélybe. Vm hasonlót sikerült előadni, amikor kinn dumáltunk és cigiztünk, visszafelé pedig a bouncer nem karta őt beengedni, ami egyrészt érthető volt, másfelől meg bent voltak a cuccaink, így be értük aztán taxival haza.

Tegnap átruccantam Lambi farmra, és meglátogattam honfivéreim és –nővérem. Day off volt, mondanom sem kell, hogy megint hanyatt homlok részeg volt a lengyel szekció, de a magyarok sem maradtak le, igaz lényegesen nyugodtabban képesek elfogyasztani a maguk mennyiségét. Balhé persze megint volt. Jayson, az egyetlen brit gyerek berágott Patásra, mert az összejött – ezt Patás állítja – egy helybéli nővel, aki nemcsak hogy jól néz ki (briteknél vagyunk, a bálnák hazájában!!!), de még pasija is van. Jayson persze a helyi erő mellé állt, de gondolom az ő cerkája is hegyeződik már egy ideje.

Mielőtt azt olvasod ki a sorokból, h minden a nők miatt van (persze ez fordítva is igaz :-)), hát nem sokat tévedsz, de ebben az esetben a kommunikáció problémáról is szó volt. Metakommunikatíve, szinte ösztönállat módjára működünk, így lehetséges, hogy Patás egyetlen szkander győzelemmel felhívta magára egy helyi csaj figyelmét, akivel még randizott is – fingom nincs miről beszélgethettek, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Patás a maga 20-30 szavas angol nyelvtudásával abszolút beginnernek számít, bocs Patás :-). Hát itt jön be a test, a testbeszéd és vele a baszdüh (© Kresz L.)!

Vittem persze hazai páleszt a potáta kommandónak, jól fogyott, és közben Csabival megbeszéltük, hogy már a lengyelek sem a régiek. Eleinte jó befektetésnek találta, h iszik, és közben haverkodik velük, de ma már neki is elege van a folyamatos ivásból, és abból, h mindig van vm balhé. Felnőttünk Csabi, nem?!

(Képek lesznek, egy jakúzásra hegyezek)

(Alexfájv pedig valszeg a királynő alteregója)
 

Most előadhatnám magam, h milyen kúl gáj vagyok, mert három nappal a szigetre érkezésem után máris van munkám, igaz, ami épp csak egy kicsivel jobb, mint a potáta kollektingelés. Valójában fostam mint állat, hogy miként lesz a dolog itt, ugyanis kb. 1000 fonttal a zsebemben (NatWest számla) érkeztem, gondolván, ez elég. Aztán nézek albit és munkát, addig meg kipróbálom St. Helier-ben a Guest House-okat.

Szerdán érkeztem, és még aznap este a szállás közelében egy bolt kirakatában láttam albhirdetéseket. Gondoltam, első körben szállás, aztán meló. Másnap beugrottam a használtcikk-kereskedésként és compúterjavítóként is üzemelő boltba, ahol kaptam egy címet. A pecó viszonylag jó helyen volt, viszonylag olcsó (94 font/hét+rezsi), csakhogy le kellett volna perkálnom összesen közel 500 fontot! (300 font kaukciónak, 94 lakbérre és újabb 94 a boltosnak, mert általában egyheti lakbér a közvetítői díj). Vagyis első körben ugrott volna a büdzsém fele, és bevétel még nem is volt. Ugyanakkor, mint kiderült az évnek ebben a szakaszában nagyon nehéz egy főre szobát találni, pláne, ha az a valaki nem kvalifikált, vagyis nem él itt 5, jobb esetben 12 éve. Ilyenkor sok a vendégmunkás, akik ált. egy szobát keresnek. Az árak meg inkább 100 font felett kezdődnek (per hét)! Jó árnak tűnt.

Node, két út maradt lényegében: 1. vagy kiveszem a szobát és a büdzsém fele apad, de viszonylagos biztonságban kereshetek melót, még kb. két és fél hétig, mert a szoba csak tíz nap múlva vált volna elérhetővé, addig meg kb. 30 fontos napi áron geszthauzozhattam volna. Így hamar eljött volna az az idő, hogy választanom kell, két hét után felmondom a kecót, ha nincs munka, és talán még lesz pénzem repjegyre vissza, vagy kitartok még egy hetet, hátha akad vm, ha nem, akkor stoppal és úszva vissza szeretett H-ba. 2. Marad a Guest House, amíg találok melót, és lesz bevétel, és utána keresek albit. Így elsőre jobban fogy a pénzem, de rugalmasabban tudok lépni. Ha St. Helierben maradok, és vidéken akad munka, akkor újabb kiadási tétel a közlekedés. Elkezdtem járni a várost, kérdezősködtem boltokban, h van-é üresedés, bementem munkaerő közvetítő irodákba, és a helyi Social Service-be (SS) is. Ez lényegében egy társbiztosítási és munkakeresést segítő intézmény, egyben.

Van egy netes adatbázisuk, mint UK-ben a Job Centereknek, ahol rákereshettem kategóriánként melókra, majd azokat ki is nyomtathattam, plusz vittem egy alap angol önéletrajzot, amit eredetileg egy angolos még tavaly átnézett, és én meg az SS-ben megmutattam egy kedves hivatalnok hölgynek, hogy ugyan már segítsen felturbózni. Segített, kijavította a saját hibám mellett az angolos illető bakijait is. Úgyhogy született egy új angol önéletrajzom, mind formailag, mind tartalmilag, Mindez barátságos légkörben, ingyenes nyomtatási lehetőséggel párosulva. Volt valaki hazánkban munkanélküli hivatalban? Ég és föld az otthoni, budapesti és ez!

Szal, már csütörtökön elkezdtem hívogatni a kutyanyelvekre kinyomtat melóhelyeket, minden infó rajtuk, hogyan jelentkezhetek, kit hívjak, mennyi a lé, adnak-é szállást, stb. Kiderült, utóbbi kettőt egyszerre is meg lehet oldani, pecó és meló egyben! Ezek az opciók kapták a priort, pénteken délután is hívtam egy hotelt, kértek életrajzot, broadband azonnal a gépre, mondták, ha megy a CV, még aznap hívnak, húsz perc múlva ment is át a helyi erő segítségével elkészített kvájet impresszív személyiség összefoglalóm, másnap szombaton kis csiticseti a menágerrel, ma, vasárnap pedig meló, de inkább ismerekedés, mert délben kezdtem, és mivel kevés vendég volt küldtek is egykor hédrezni. Ami jó alkalom volt tovább tanulmányozni a helyi tájszólást.

Most tehát mosogatok (Kitchen Porter) a Las Charrieres hotelben, ami kezdetnek egész kiváló, nem a hihetetlen bérezés, és az elősosztályú ellátás (szállás, plusz kaja) miatt, hanem mert lényegében nem sok felelősséggel (Na ez ma már nem igaz, lesz is belőle poszt sztem), de azért némivel mégiscsak, kell melóznom, de már nem egy négyszemélyes krumpli farm szállodába bezsúfolva. Plusz, itt aztán télleg kell az angolt használni, én vagyok az egyedüli magyar. Van itt mindenhonnan arc, lengyel, bolgár, román, német, angol, francia (igen, ő az egyik szakács).

Egyébként közel a farm, ahol melóztam, tegnap be is ugrottam meglátogatni ex-kollégáimat és még Lambert papába is belefutottam. Nem mondom, hogy nagy welcome hug-ra számítottam, de az öreg télleg nem tagadta meg önmagát, és rögtön szekálni kezdett, de ennek az is lehet az volt az oka, hogy a kirúgott lengyel traktoristák megint ott voltak a farmon meglátogatóban, és ismét suttyó részegen.

Biztos, hogy lesznek problémák, azok mindig vannak emberek közt, de az alapfelállás nagggggyon kalssz! A menáger hölgy, Carinne közölte, hogy ingyé használhatunk minden cuccot a hotelben, úgy mint teniszpálya, uszoda, szauna, jakuzzi és wifi is van, de az korlátozott. Közölte, hogy fontosnak tartják,hogy a személyzet jól érezze magát, mert akkor fognak jól melózni. Tapasztaltatok valaha ilyet otthon? Úgy értem, ahol nemcsak mondták, hanem valóban biztosítottak erre lehetőséget?!

A nevekkel még bajban vagyok, egyszerre kéne most vagy 22 arcot ismernem, de asszem, Alen, a gondnok, vagy mi, mesélte, hogy vannak közös kiruccanások és Barbeque (BBQ), és télleg, látszik is a személyzeten, hogy jól összeszokott csapat, nekem is mindenki segített eddig (érdekes, látják, ha minél hamarabb belejövök a dologba, akkor az az ő munkájukat is segíti!)

(..) Egy nap alatt teljesen megváltozott a jersey szemléletem, amellett, hogy saját erőből kikapartam ezt, szerencsés is vagyok, mint megtudtam vagy negyven életrajz érkezett a hotelbe, és Carinne interjú közben tíz perc után feltette a kérdést, h mikortól tudnék melózni, azóta hajtás, betanítás, és nagy csiticsetelés a végén. Rejtő kocsmája ismét nyitva!
 

Túl vagyok az újabb repülésparán, egyre jobban bírom a magasságot, de ehhez nem tudok teljesen hozzászokni, főként, hogy a média tele volt az Air France 447-esének lezuhanásával. A két szakaszban megtett úton mindkétszer viharfelhőkön keresztül sikerült átrepülni, és Jerseyben a leszálláskor a szél érezhetően billegtette a gépet, így jó keményen értünk földet. Az ilyen dolgokat pedig a hasonló helyzetben lévők hajlamosak előjelnek venni, így én is. Most durván semmit sem látok az előttem lévő felhőktől, és közben remélem, h a tutiba landolok, és közben az alfelem is elbírja, amikor majd oda is jut a terhelésből.

Most a lehető leghamarabb kell vmilyen melót találnom, hogy fenn tudjak tartani egy albit, és kiköltözhessek a vendégházból, ami szélsebesen viszi a lóvét. Szorul össze a kicsi szívem, nem úgy, mint két hónapja, de így sem kellemesen. Szal, izgulok, kedves whoisme, ezért akad az agyamba a „zsákutca” (nagyon nem akarom, h ez a mostani utam az legyen, mégha én sem tartom annak a jelenlegi szakaszt), legalább annyira, mint első alkalommal, amikor 10 ezer méteren egy székkel és némi fémötvözettel a fenekem alatt 7-800 km/h-val suhantam. (Ma már inkábba a látvány köt le, de a fizika tárgyában szerzett ismereteim ellenére is fel-felötlik a kérdés bennem, h mi a fene tartja fenn azt a kb. 150 tonna súlyt).

Mindenesetre a sziget továbbra is gyönyörű, de más arcát mutatja itt az egyetlen városban, St. Helier-ben. Az emberek érezhetően mogorvábbak, sokkal kevesebb van abból a szívélyességből, ami a belső falvakban természetes. Valszeg azért is, mert a város tele van a hozzám hasonlóan munkát kereső portugál és lengyel vendégmunkásokkal, plusz a nyári szünetben zsebpénzért melózó diákokkal. (A tenger zúgását is némiképp tompítja pl. az autóforgalom.)

Az utóbbi két hétben, hogy tétnélküli volt a játék, könnyebb szívvel mászkáltam Budapesten és vidéken, rengeteg mindent sikerült elintéznem, de pl. olyan egyszerű dolgot, mint fénymásolat referenciáról, csak itt sikerült csináltatnom (10 másolat 2 font, kb. 700 ft).

Nagyon jó volt a Kertemben ismét látni Titeket! (Meg azokat is, akiket nem ott láttam.) Hajnalig nyúló beszélgetések - amelyeknek kötelező része a fejfájásig folytatott dohányzás - és megdöbbentő találkozások jelentik a legfontosabbat (PD-esk, Dani, Csilla, Gábor, Kinga..). Már majdnem el is gondolkodtam azon, h minek visszajönni, mert hiányozni fogtok, hiányozni fog az a nyelv is, amellyel a legtökéletesebben tudom kifejezni magam (főleg nőügyekben), de ha a nyelvet otthon leginkább csak nyekergésre tudom használni, akkor nem baj, ha kevesebb az alkalom. (Majd blogolok, hogy edzésben maradjak – Beszélni kevés magyar, élni sokat kis szigeten, szorri.)

A megérkezésem estéjén még lementem a partra, hogy ott szívjak el egy cigit, meg mindenféle magasztos, kitartásra sarkalló dologra gondoljak (Jú ken dú it! Dú it for lyorszelf! De elég csak az otthoni általános politikai és közhangulatra emlékeznem), ehelyett inkább aludnom kellett volna egy nagyot, mert az tényleg feltölt, és végre kipihenhettem volna az előző két hónap Jerseyt és az utóbbi kétheti magyarországi kalandozást.

(*Kicsit átfésültem a zenéket)

(** Kicsit megint átfésültem, de csak embedre cseréltem a linkeket)

Az első jerseys két hónap kb. eddig tartott a fejemben, mert a cél az volt, hogy mindenképpen visszajöjjek erre a két napra, és ismét egy szigeten birkózzak a birkóznivalókkal, de azok már jó helyen. Lesz második felvonás is, kevésbé szentimentális hangon, és rengetek megoldandó, gyakorlati problémával.

Tehát pénteken, szombaton befejeztem a másfél éve elkezdett pszichodráma kurzust. Most már nem tudtam teljesen belemerülni, kicsit benn is voltam, de kinn is. Kinn, mert úgy tűnik, ez is egy állomás volt, és benn is, hiszen ez is egy olyan dolog, ami fontos emberekhez kötődik, akikkel így, mint legutóbb, már nem fogok találkozni. És nem baj, ha ezt fáj elengedni.

Tulajdonképpen nem vittem magammal problémákat, ezért is félig érzetem félig kívülállónak magam a foglalkozásokon. A játékokban vállalt megszemélyesítő szerepek az más kérdés, azokban szívesen tomboltam, mint 7 éves rakoncátlan kisgyerek, (… Huhhh, baszd meg, akarom mondani, Ahaaa!) és tényleg, egy másik szerepben, mint akaratos kistesó (kb. hat éves) lelegóztam a nővérem. Úgy tűnik, a szabályelutasítás olyan erős lehetett bennem, hogy most csak ilyen szerepekre kérhettetek.

Eddig is elég bennfenteskedő ez a poszt, úgyhogy ezért is, meg az egymással szembeni diszkréció okán nem részletezem mi történt (semmi olyan, amire most asszociáltatok! :-)), kivéve a szombat estét, amikor foglalkozás után megtudtuk, hogy a muzsikusnak nemcsak hogy dalból van a lelke és szmoking a kabátja, hanem ráadásul, nincs is olyan haverja, akinek a vállán úgy igazán kisírhatná magát, vagy egy lilafüstöset pöfékelhetne vele (Budapest Bár Vol. 1.) Úgyhogy valszeg jól seggrészegre issza magát, és belezokog a saját, cakkosra rojtozott szélű, csikkekkel megperzselt pici szívébe. Dávid, hajrá a zongorához!

(A letöltéshez még annyi praktikum, hogy a letöltéshez egy progit is installálni kell a gépre, pl.: Bit Torrent, a linkre kattintva pedig a Torrent Details alatt a Download via torrentre klikkeljetek) 

De a provokatőrködést sem felejtem! (ha szeretnétek, lehet, h írok egy szerelem-szex-posztot – ezen meg jól ott voltam, Pécsett kb másfél éve).

Huhhh, és még annyi mindent kellett (?) volna elmondanom a foglalkozásokon, és plusz külön, személyesen egyeként nektek, de ezek a hülye szavak vhogy ilyenkor soha nem állnak rendbe, ahogy az a rengeteg gondolat egymást sarkára taposva ömlik a fejembe, és tulajdonképpen, ha meg is találnám a megfelelő szavakat (szavak helyett ez!), akkor sem biztos, hogy bennetek ugyanazok az érzetek, gondolatok képződnének, mint bennem, így valszeg az egész teljesen hiábavaló, és mégis pont ez ad értelmet annak, hogy porba karistoljam/karistoljunk a nyomaimat/nyomokat.

A több mint két évtizede elterelt, elhallgatott, elnyomott (el-…) vágyaim, személyiségem (EGÓ-m) a legtöbbször iszonyú erővel akart szavakká formálódva kiugrani a számból, és örök bölcsességként belebújni mások fejébe – még egy nagy UHHH). Minek is?!

Ezért volt jó csendesen, körben ülve elköszönni tőletek.

Bobby tegnapi ihletésére összehoztam egy rövidet.

Tegnap lovaspálya ásással múlattuk a délelőttöt. Kedvenc bossunk kölcsönadott bennünket a pályát üzemeltető és/vagy tulajdonló úrnak - versenyek után a földbe mélyedő patanyomokat kell elegyengetni. A lengyel kollégák mindent megtettek bevételünk fokozása érdekében, így sikerült az alig háromórás melót négyórásra tornászni. A módszer a következő volt. Két csoportra oszlottunk, és a pálya felétől mindenki elindult a megfelelő irányba. Mikor mi végeztünk a saját etapunkkal (1,5-2 km), úgy gondoltuk, hogy besegítünk a polszkáknak - igaz nálunk is volt kettő -, mert a brit a lézengő arcokat bírja a legkevésbé. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy tempós haladásunkat nem követi kollégáink hasonló mozgása, és fél óra után a kanyarból kiérő csapatuk alig 50 métert volt képes megtenni, míg mi letoltuk a kb. 300-500 méteres egyenes szakaszt. Anyagiak ide vagy oda, ezen már csak bosszankodtunk egy kicsit.

Kedvenc, feltehetőleg egykori légiós veteránunk pedig megfelelő elfoglaltságot biztosított számunkra a délután folyamán is. Laza, ötórás gépi digivel búcsúztattuk a napot, vagyis az én eddigi utolsó, Jersey töltött munkanapomat (Még egy kereszt, az enyém, a magyarok mellé). Azért a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy kívánnék-é holnap is melózni – könnybe lábadt szemmel kellett erre nemet mondanom.

Most a jelekből ítélve kemény időszak jön megint. Reggel "kurt tu sziksz" az indulás, vagyis egy órával korábbi, mint eddig. (Egy kis modern helyi folklór: a kurt a quarterből jön, és lengyelektől vettük át, mert az eredeti, röviden ejtett angol negyed szócskát ők így használják) Könnyen lehet, hogy a többiekre 13-14 órás harvesteres digik várnak. Node, akik túlélték 11-12 órában a kézi szedést, azoknak ez már lazulás, viszi őket a robotpilóta, De biztos vagyok abban is, hogy a mi jó Lambertünk gondoskodik majd arról, hogy a nagyon magukba süppedők figyelme mihamarabb a tudatszint fölé emelkedjen.
 

Ahogy írtam, május 28-án, csütörtökön érkezem haza, 13.00-kor landol a gép, aztán Pozsonyi, este pedig a Kertemben igyekszünk elfáradni.

Ha azt szeretném elárulni, mennyire nem értek a szörfhöz, akkor azt írnám, hogy a ma kibérelt ruci volt a legcsinosabb, a fekete alapszínt kék ívelésű berakás dobta fel a has és a láb résznél. Ha viszont el akarnám játszani, hogy mennyire kúl szörfös vagyok, akkor azt írnám, hogy hmmm, ma a hullámok nem voltak a legjobbak. A szép egyenes vonalban a part felé száguldó habok helyett minden irányból érkeztek a zavaros hullámok, ma nem volt jó hozzánk az óceán, és a végén még az eső is eleredt.

A szigorú tények szerint ma harmadszor sikerült elmennem szörfözni, és már a deszkára is fel tudok állni időnként, de még messze vagyok attól a szinttől, mint a korizásban. Tegnap gyönyörű időben mentem ki az óceánra, és mivel első voltam, épp a dagály elején érkeztem, ismét félelmetes volt egyedül a hullámok közt evickélni. De kb. húsz perc múlva már elkezdtek szállingózni az emberek, a partmenti szörfsulisok mellett jöttek a helyi erők is. Így már kevésbé volt aggasztó a 2-3 méteres hullámok közt lebegni és várni az alkalmat.

Ma kicsit rosszabbak voltak a körülmények, a nap sem sütött, szar, párás levegő volt, így izzadtan beletornászni magam a kezes-lábas kotonba kemény meló volt. Néhány bemelegítő bukfenc után én is a menők közé eveztem befelé a nagy vízbe, és tanult szörfös körökben ismeretlen mozdulatokkal vívtam ki a helyiek csodálatát vagy épp rémületét – jé, ez még él?! A legszebb figura az volt, amikor sikerült beragadnom egy hullámba, miközben a deszka már az elején elúszok, de fejjel előrehajolva a hasamon vitt a víz, aztán dobált összevissza. A kezdődő dagály hatását pedig óriási vízfelszívó képességemmel csökkentette.

Ahogy erősödik a dagály, úgy lesznek nagyobbak és erősebbek a hullámok, így egy idő után bejutni abba a zónába, ahol érdemes hullámot fogni nem egyszerű. Eleinte vártam a nagyobb vizeket, aztán már arra kellett figyelnem, hogy egy jól elkerült hullám után a rögtön utána érkező ne vigyen ki a partra. Közben meg érdemes figyelni a tényleg szörfözni is tudó arcokat, hogy mit csinálnak a vízben, ami egy idő után kezdett egy forgalmas útkereszteződésre hasonlítani. Szabadnap volt, úgyhogy aki tehette jött csobbanni.

Lilaság. Meló közben, amint a harvesteren dolgoztunk, és szépen beállt a napirendünk kb. 3 óránkénti szünetekre szépen megszoktuk a dolgokat. (Igaz, ma már megint második napja állunk, és holnap sem lesz jobb a helyzet valszeg, az idei nagyon szar év volt, köszönhetően az időjárásnak, és annak, hogy a permetszer nehezebben bomlik le, mint általában.)

Amikor cselekvéssel telik a nap értelmét veszti az idő. Ekkor a felosztását nem az óra végzi, hanem a cselekvés és a nap járása. Amint harvesterre kerültünk sokkal jobban meg tudtuk saccolni a szüneteket, amikor nem az órát bámultuk, hanem azt néztük, hogy az alattunk lévő földből mennyi van vissza. Így legalább mi is láttunk célt magunk előtt. (A kézi digiben pont az volt a rossz, az iszonyatos hátszaggatás mellett, hogy soha nem tudtuk, mikor kapunk egy kis szusszanásnyi időt.

Ha valaki nem tudja magát lekötni cselekvéssel, a gondolkodást is ideértve, akkor jön az idő-probléma. Mihez is kezdjen vele?! Bölcsészek, ekkor kínos önmagunk előtt, ha az órát bámuljuk. A sorozatos Day Off-ok alatt, ha valaki nem talál értelmes elfoglaltságot, akkor unatkozni kezd. A lengyelek egy része ezt a nehézséget iszonyatos mennyiségű alkohollal tüneti kezeli, de ott van a Play Station és a tévé, a magyarok meg laptopoznak, illetve Bandi és Patás horgászni járnak Jaysonnal – eddig alkalmanként kb. 0,8 hal az átlag. Az Falt 1-ben állandóan mennek a gépek, és hát az enyém is dolgozik keményen. Asszem soha nem néztem meg ennyi klasszikus nagyfilmet ilyen rövid idő alatt. Csak pár példa: Delicatessen, Tágra zárt szemek, Veszedelmes viszonyok, Telefonfülke, Holló, A vonzás szabályai. Többségüket már láttam, de vagy tíz éve.

Ami a lokális arcokat illeti, a felszíni hellózás és "árájt?!" mellett érezhetően mocorognak a dolgok a mélyben, de ehhez nyilván több időt kellene itt tölteni, hogy a közhelyszerű brit felületes kapcsolatkezelés gyökerére ráakadjak.

Mindenesetre sikerült egy nekem és Csabinak is tetsző elméletet konstruálnom, hogy az itteni bizonytalanság és állandó rögtönzés, ami a melót illet, valamint munkaerő-pazarlás hátterében milyen okok rejtőzhetnek. Az időjárás és a brit gyarmatosító habitus. Az időjárás itt teljesen kiszámíthatatlan, ami állandó impróra kényszeríti az embereket, főleg a mezőgazdaságban, pedig pont ott lenne fontos a kiszámíthatóság. A 2003-ban általam már megtapasztalt pazarlás egyik legvalószínűbb oka a brit gyarmatosítói múlt. Ohhh, nem baj ha több a nigger, adjunk nekik vm melót, akár értelmetlent is. Ha meg kevesebben vannak, az sem gond, majd gürizik az a pár, aki most van, oszt még begyűjtünk pár falura való fekát, úgyis elhullik majd pár az úton, de a maradékkal majd lehet trógeroltatni.

Ami a lóvét illeti, nem nagy nyereség az itt eltöltött két hónap a fenti okok miatt, de a szörf és a gyönyörű sziget miatt megérte. Kb. két hetet leszek otthon, és húzok vissza ide, remélhetőleg jobb melóba, már be is adtam a jelentkezési lapom pár helyre, és fix meló mellett a szörf is kiszámíthatóbb lesz. A vén kalóz szerint nyáron 30 fokos lesz az óceán – kétszer is rákérdeztem -, amit ma nehezen hittem, amikor a vörösre fagyott kezeimre és lábaimra néztem a vízből kilépve.

A sellőfiú most tehát haza repül, és egy kis időre bezárja Rejtő kocsmáját, de van még muníció, és az otthoni tapasztalatokról is lesz poszt várható, enyhe kultúrsokk hatása alatt.

(És ha ez lenne az itt írt utolsó poszt, akkor MINDENKINEK nagyon KÖSZÖNÖM, aki szurkolt nekem, hogy megvalósítsam a saját kis álmom, és ezzel talán őt is segítettem abban, hogy tegyen valamit a sajátjáért!)

Még egy hét, és otthon vagyok látogatóba. Reggel hétkor indulás, és délután egykor landolás Ferihegyen, gatwicki átszállással. Úgyhogy, aki ráér egy ebédre, az jelzőzzön, monnyuk a Pozsonyiba kéne falni vmt. Füles, az még mindig olyan jó hely, mint volt korábban? Na, szóval ott, aki ráér.

Itt minden halad a régi kerékvágásban, apró elmozdulások vannak. Lambert már szinte kezd minket megkedvelni, nem is ordított velünk ma, látta, hogy mindenki végzi a dolgát – mondjuk eddig is ezt tettük -, az új lengyeleket viszont keményen kezelésbe vette. Mondta is az egyik srác visszafelé a furgonban, hogy átsuhant az agyán a gondolat, hogy hazalép – és ők még nem nyomták a 12 órás kézi digit. Most délután csak egy átmozgató, háromórás edzést tartottunk, harvesterrel.

Általában két ember követi a gépet, és szedi az elpotyogó potátát (ja, másnéven spud, hogy okosítsak), és amikor egy láda megtelik (kb. egy tonna anyag fér bele), akkor csere van, ekkor a lentiek fel, és ketten a gépről le – 4-6 digger a mashinon. Lambi most viszont nem engedte a cserét, és a francia partokig elhallatszóan motiválta az új jövevényeket. Az öreg is szedte a cuccot a szalagról, és még hárman nyomtuk mellette a gépen, és már nem is volt bennünk az a gyomorforgató stressz, mint az első hetekben. Az idő tűrhetően elszállt, ma 6 és fél órát blokkolhattunk.

Holnap lazaság lesz megint, ha igaz, és ha végre kiszáll a permet a Földanya méhének gyümölcséből, akkor lesz megint 12-13 óra digi, vagy tán több is. A nap már negyed hat körül kel, és kilencig fenn van – akár 15 órán át is lehet krumplizni. Így ha neki lehet állni az összes földnek, akkor nagy hajtás lesz. Egyfelől jó, hogy ellépek, mert megúszom a hátszaggatást és/vagy a bezombulást, másfelől meg jól lehet keresni, ha heti 80-100 órát melózok, ha épp nincs más, amit csinálhatnék helyette. De van!

Terveim szerint jól visszajövök június elején, és a St. Ouen helyett St. Helier-ben keresek melót és szállást. Két helyre leadtam már jelentkezési lapot, az egyik a Cineworld, hogy a szakmában maradjak, mármint az előzőben, és van még számos opció. Mindenesetre így lesz időm, és remélem pénzem is, hogy csiszoljam a surftechnikám, mert deszkára állni egyelőre nagyobb biztonsággal tudok a szárazföldön, mint a vízen – és ez így nem maradhat!

Csabival van egy közös tervünk, de ez egyelőre titok, de majd aki személyesen megkérdezi, annak lehet, hogy elmondom/mondjuk.

Érdekes lesz Pesten ismét beszívni a szmogot, belekóstolni a szarlevesbe, monnyuk inkább csak az illatát fogom szagolgatni, de köszönöm, én többet nem kérek ebből a menüből. Úgyhogy kitartást a kalandvágyból otthon maradóknak.

Tegnap beszéltem a Jersey Farmer Szövetség titkárával, és a végén, gondolom, udvariasságból megjegyezte, hogy székeltfővárosunk milyen nájsz sziti. Erre elmondtam, hogy nem annyira vidám az élet, ha reggel a 7-es buszon csimpaszkodva kezded a napod a többi zombival, és ekkor ő is megosztotta velem azt az észrevételét, hogy rengeteg „nyomorúságos”-an festő arccal találkozott. Kell részleteznem?

Minden poszt végére szoktam írni valami csattanót, mer egyfelől dramaturgiailag ez jó, másfelől meg mindig történik vm, ami boldogítja az én kis szívemet is. Tegnap az utolsó percek után sikerült beküldenem az adóbevallásom (május 20.), és ma még át is utaltam a lóvét, úgyhogy ez rendben. De ha jobban meggondolom, akkor ez nem is vicces, inkább elszomorít, hogy egy offshore szigeten ilyesmivel is kell foglalkoznom!

A lengyelek mellé még további két keresztet lehet behúzni, és a magyarok mellé másik hármat. Végülis mindenki önszántából lépett le, alapvetően a 9 napos Day Off miatt.

Viszont jött még két portugál és négy újabb lengyel, közülük kettővel melózunk együtt az aratógépen. Az utóbbi öt napban nagyon keményen nyomtuk, napi 12-13 órát toltunk, mindenféle elképesztő természeti csapás közepette. Tegnap olyan körülmények közt melóztunk, amire itthon kiadták volna a piros riasztást. Kb. 70-80 km/h szél, zuhogó eső, geci hideg. Az ujjaimat alig éreztem két kesztyűben, de túlkéltem/-tük. Az időjárás pedig bebizonyította, hogy Jerseyn semmi sem lehetetlen. Egy nap alatt jóformán az összes évszak beköszön ide.

Reggel még két gatyában, egy normál, egy vízálló, vacogunk a furgonban, délelőtt, délután, pedig ha nem vesszük le, berohad a seggünk. A netes időjárás-előrejelzés is szinte teljesen megbízhatatlan. Tegnapelőtt kullogtam potátokollektelve az aratógép után, a sor elején levettem a vízállót – lévén, hogy a kezdeti ködös, párás, taknyos idő után perzselve sütött a nap -, és a végén, ahol a furgonok álltak, bedobtam az ablakon a cuccot.

HIBA volt, mert szükséges pár lépést a kocsi felé akkor tettem meg, amikor Lambert épp jött az öreg Roverével a hegy felől, én pedig nem vettem észre, és elkövettem a kapitális bűnt. Munkaidőben a saját komfortérzetem fokozásával törődtem, és nem a krumplimennyország tökéletesítésével voltam elfoglalva. Így az egész tengerpart, de lehet, hogy a francia vízirendészet is, értesülhetett arról, hogy az öreg farokhosszméregető ismét felhúzta magát valamin.

Egyébként mostanában jóval kevesebbet mutatkozik közöttünk atyapótlékunk – hiszen valójában a szülői szeretet motiválja, amikor erélyes szavakkal, és határozott iránymutatásokkal arra ösztökél, hogy munkánkat minél hatékonyabban végezzük -, és amikor ott van mögöttünk már érezhetően nem teljes meggyőződéből szid bennünket. Tudja, hogy akik eddig megmaradtak, azok valszeg kibírják a végéig.

Ha már gyűrődés, ma menetrendszerűen érkezett a reggeli dermesztő hideg, majd rövid napsütés után a délutáni monszun, de jóval kisebb intenzitással, mint tegnap, és le is tettük kis vödreinket fél kettőkor, hogy állítólag majd hétfőn ismét beléjük kapaszkodhassunk. Ma arra számítottam, hogy a két új lengyel nagyon szét lesz csúszva a tegnapiak után, mert az orkán nemcsak hogy majdnem minket szaggatott le a gépről, hanem jóformán a harvestert is belefújta az óceánba. Az egyik lengyel gyerek pedig vízálló göncöt nélkül vacogta végi a kritikus másfél, két órát, de ma mindketten ott voltak a gépen, csak az egyikük tűnt kicsit kókadtabbnak.

Néha én is beborulok, amikor órákon át csak rohanó krumplikat látok, és még este, egyhelyben állva vagy ülve is érzem a harvester mozgását, mintha egy imbolygó hajón állnék. Meló közben van időm gondolkodni, és terveket szövögetni – csak néha már erőm nincs hozzá. Mindenesetre a holnapi Day Offot az óceán hullámain szeretném kiélvezni. Egy kezdő szörfösnek négykor ideális a dagály.

Nos, ma életemben először szörföztem! Nem csak a netem, hanem az óceánban. Kitalálok vmt, és megcsinálom, úgy tűnik, ez ilyen egyszerű.

(Az ismerkedés pillanatai)

A dolog leírhatatlan, mert nehéz még nekem is felfognom, hogy milyen az, amikor egyszercsak megérzem, ahogy elkezd emelkedni alattam az a hihetetlen víztömeg, és mese nincs, vagy megyek vele, vagy beborít. Borított párszor, de azért már sikerült deszkára állnom. 1-1,5 méteres hullámok alulnézetből... izgalom, halálfélelem, tisztelet, alázat, tanulni vágyás, minden ott van a vízben. Amikor körülöttem senki, csak az Atlanti, az a mélyen robogó, le nem győzhetem, csak várom a megfelelő pillanatot – na, csak megpróbáltam leírni!

Az öreg tetkós, akitől a teljes cuccot bérletem egész napra £ 16-ért (deszka, ruha, kesztyű, csuka), azt mondta, hogy ne nagyon menjek surf-suliba, inkább a vízben sertepertéljek. Nem kellett sok bíztatás, és asszem, viszek még neki pár kuncsaftot, de Csabiék csak 30 fok felett hajlandóak megmártózni, ami érthető, a víz olyan 8-10 max, a levegő meg monnyuk 16. A lényeg, ha látom a hullámot, evezzek veszettül, és nagyon gyorsan pattanjak rá két lábbal a deszkára, ennyi a lényeg. Az öreg kalózhoz még visszamegyek, és igyekszem vele többet is beszélni, mert igen jó arcnak tűnik.

(A batmanszút kellemesn slankít, mellkasban volt szoros, ami a légzés miatt nem feltétlen előny.)

Persze beevezni sem egyszerű, mert amíg kicsik a hullámok, fél, max egy méter körüliek, addig át lehet siklani felettük. Egy méter körül, amikor már átcsap a teteje, akkor jobb lenyomni a deszka orrát, és átsiklani alatta. Ezt ma éreztem meg, és tegnap láttam a partról, hogy hogyan csinálják – rászántam vagy 2-3 órát. Emellett még azt is sikerült megtanulnom, hogy nem érdemes veszettül beevezni, főleg a dagály elején, mert a jó hullámok amúgy is partközelben alakulnak ki, így ha bent vagyok, akkor csak nézhetem a tarajokat, de nem hajtanak.

(Felette vagy alatta)

Arra is kezdtem ráérezni, persze először csak véletlenül, hogy ha a hullámon a súlypontom hátraviszem, vagy csak a lábammal lejjebb nyomom a deszkát, akkor jó esetben a hullám másik oldalán lesiklok, így leszállhatok a kevésbé jó hullámokról, illetve a kurva nagyokról, hogy ne kelljen két liter vízzel a tüdőmben az életben maradásért küzdenem.

Így is volt példa arra, hogy nem tudtam irányítani a deszkát, a hullám elkaptam, és valami veszett sebességgel elkezdett tolni. Na hát az az érzés… Ha ilyenkor borultam, akkor víznyelés, rosszabb esetben deszka az arcba, szerencsére egy szivacsréteggel bevont tanuló deszkát kaptam.

(*** Ja, és még egy dolog jutott eszembe, mielőtt felveszed a neoprém rucit előtte feltétlen látogasd meg a mosdót, és ne sörözz előtte!)

(Csabi szerint rajta vagyok a képen)

Mint látható, Csabi fotózott, de egyelőre még sem a Wave vagy az Surf Europe magazin főszer-kesztője nem hívott, hogy szeretne életútinterjút készíteni velem, ami annak fényében érthető is, hogy az a koincidencia, amely a deszkára való felállást és az ebben az időpillanatban történő fotóexponálást jeleni sajnálatos hiátust képezett a tér-idő kontinuumon. Nem mintha szomorkodnék emiatt, de bónuszként a partmenti étteremben fogpasztareklámba illő mosolyú lengyel felszolgálókkal találkoztunk, és úgy tűnt, hogy az érdeklődés kölcsönös.

 

Szóval szőkülök és barnulok – mindkettőt fejre!

Május 9. van, a felszabadulás napja – nekünk is jobb, ha erre figyelünk, és nem arra, hogy egy hét semmittevés után két órát dolgoztunk tegnap. A sziget észak-keleti részét már végigsétáltam, és tele van a második világháborúból megmaradt bunkerekkel. A Ryan közlegény megmentése - helyenként meglepően valósághű, de alapvetően egy patetikus ömlengés az amerikai katonák áldozatvállalásról - valahogy jobban érezhetővé válik a parton, mint a laptopomon.

(Amikor kezdtem azt hinni, hogy nem úszok meg egy gay partyt!)

Amúgy zabál minket a tétlenség, a tegnapi kétórás meló után ismét éreztem kisebb izomlázat. Vetettünk, vagyis a traktor kiásta, nem túl mély gödrökbe raktuk a krumplit, amit rögtön visszatemetett a gép, oszt jött a permet – ami miatt egy hete nincs most melónk.

Este buli, a többiek vettek egy üveg Dukest a sörök mellé, meg is lett a hatása. Látszott, hogy már a korábbi lendület kifogyóban, és ilyenkor láthatóan felszínre kerülnek a korábban háttérbe szorított dolgok – hogy azt ne mondjam, ellentétek, frusztrációk (család, nő nélkül, a különböző komfortszintek iránti igény, más szavakkal, be lehet-e menni bizonyos szobákba cipővel vagy csak anélkül).

(Ezen még nem én vagyok, de hamarosan...)

A terv, hogy kidugom ma kicsit lógó orrom a szobámból, hogy a helyi világháborús folklórélményekben merítkezzek – ha sikerül jó fotókat csinálnom, akkor feltöltök párat -, és ha jól jön ki a lépés, akár az óceánban is. Mivel megvan a bolt, ahol lehet ruhát és deszkát bérelni a szörfhöz, de nem biztos, hogy ez ma összejön.

A mi felszabadulásunk úgy tűnik, még nem jött el.

A nagy hajtás mellett a nagy semmittevés a másik legrosszabb dolog, ami velünk történhet. Most épp negyedik napja nincs semmi meló, mert a krumpli vegyszertartalma túl magas. Semmit nem tudni, hogy mikor kezdünk újra melózni, így ma benn voltam St. Helier-ben, hogy megnézzem milyen egyéb melók vannak, és hogyan lehet pecózni. Az eredmény bíztató, de az is lehet, hogy pár nap múlva visszatérek Hungaryba, de természetesen csak átmenetileg, hogy befejezzem a pszichodrámát, a terveknek megfelelően.

Hogy mennyire lélekölő a meló, és a sok szabadidő is, arra jó példa a lengyelek hétvégi aktivitása. Amikor Day Off van, akkor ők seggrészegre isszák magukat, minél korábban, annál jobb, így már szombaton reggel is merev részegen tántorgó polszkákba lehet botlani a barakkok előtt sétálva. Vagy épp a boltban látjuk őket, amint komoly szakértelemmel az arcukon válogatnak a megmaradt italkészletből. Kedvencük a £ 15-os Dukes vodka, amiből a múlt héten leitták a polcról a készletet.

Két lengyel traktorost az alkohol miatt basztak ki a melóból – nem sajnáljuk őket. Az egyik eleve nem volt szimpatikus, részegen agresszív lett és bemutatta a kétkezes széktörési technikát, amit az udvaron prezentált (kékes-lilás pólóban). Még jó, hogy Lambert nem látta. Amit viszont zokon vett az ősz hajú, egykori flower power figura, az az volt, amikor a két héttel korábbi buli után két traktoros nemcsak a tankban szállított naftát, hanem a fülkében is, a felvásárolt Dukesekkel vezetett, és valszeg még részegek is voltak. Röpültek is a faszba. (A képen az egyik kivágott traktoros Stesek, egy áldozat és Marcsiny látható.)

A múlt héten újabb két rovátkát karistolhattunk a veszteséglistára. Az ugyancsak komoly előkészületekkel induló party lélekölő sivársággal folyó italfogyasztását egy részeges kungfu harc dobta fel. Még pénteken meló közben egy szomszéd brigád társaságában diggeltük az anyagot földfelszínre, amikor kiderült, hogy nemcsak, hogy csajok vannak köztük, hanem még ráadásul lengyelek is a szomszédjaink.

Este már több, addig ismeretlen eredetű autó is feltűnt a barakkoknál, és ment a szokásos partyzás. Amikor átmentem a magyarjaink lakta Flat 1-be, akkor az ingerküszöbömet messze meghaladó jelenségre lettem figyelmes. Épp a lengyelek támaszpontja előtt, a Flat 4-nál jártam, amikor felpattant az ajtó, és az egyik lengyel gyerek, Janos repült ki rajta. Próbált megkapaszkodni egy közelben elhelyezkedő pólóban, és a lábait is igyekezett igénybe venni a manőverhez, de végül nem sikerült megfelelően koordinálni végtagjai működését. Lényeg, hogy kibaszottul elpicsázták, pedig baltával faragott arcához illő testfelépítéssel rendelkezik, csak hát az alkohol… (A baltaarc pedig szép csendesen vérzett.)

A sok ellentmondó híresztelésből kb. annyit sikerült összeraknom, hogy a Dukes megint lecsapott. 1. verzió: vki megkarcolta az egyik autót, 2. vki lehugyozta az egyik autót, 3. vki eltört vmt az egyik autón, amit annak gazdája zokon vett, és a járművén esett sérelmet kézitusában igyekezett kiegyenlíteni. Az ügy kicsit túlpörgött, és nem sokkal később megjelent Lambert, az egyik fia, Peter és a 90 kg-mal fekvenyomó Jayson is segített erődemonstrálni, a rendőrök mellett. Eredmény, két újabb lengyel fakereszt.

(Darek és Jayson nyomnak, Janos még nem vérzik.) Hogy őszinte legyek, magam is részt vettem már lengyel partyban, és az soha sem ér jó véget. Legutóbb, két hete, a traktorosok távozását elősegítő alkalommal sikerült kifejlesztenem az egyujjas technikát. Az italozás úgy történik, hogy az eléd tolt felesből kiiszod a Dukest, miközben köszöntöd a melletted ülőt, akinek egyenesen a szemébe nézel. Kis idő után ez már nem is olyan egyszerű. Kilöttyinted az utolsó cseppet, töltesz, és adod tovább a májba valót. A smucig lengyeljei gyakran kihagynak egy-egy körből, amit Csabi zokon vett, de én inkább örültem ennek. Végül szerencsétlenségemre, miután a Dukes elfogyott, már £ 12-os Kirovot vedeltünk. Néhány kör után az üveg aljáról még pont összejött egy felesre való, és a pohár előttem állt meg az asztalon. Viszonylag felkészült, sokéves egyetemi tanulmányokkal edzett májam van, és nem ijedek meg ilyen apróságoktól. Le is toltam a Kirovot, és éreztem, ez volt az este legsúlyosabb hibája. A szemeim figyelmeztetés nélkül azonnal lecsukódtak, de mindegy is volt, mert vizuális ingerekre momentán nem volt szükségem. Mindössze az asztalon felejtett jobb kezem mutató ujja volt az utolsó szalmaszál, amivel kapaszkodhattam, és az asztal széle az utolsó szalmaszál, amibe fogódzkodhattam (Jajj, de szép képzavar, ígérem, sok ilyet fogok még nektek faragni!).

Éreztem, ahogy súlyos másodpercek teltek el az életemből, miközben igyekeztem a tudatom felszínen tartani, és a méltóságom maradékát megőrizve próbáltam elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy megmozduljak. Az idő végül úgy döntött, nekem dolgozik, és néhány perc múlva már sikerült lábra állnom. Éreztem, itt az ürítés ideje, de a célzott lövés leadásának nem láttam értelmét, így kinn az udvaron a krumplis ládák mellett könnyítettem. Széles, hastáncosokat megszégyenítő tekergés után elcsomagoltam a csomagolni valót, és úgy döntöttem ez az éjszaka most ért véget!