Május 9. van, a felszabadulás napja – nekünk is jobb, ha erre figyelünk, és nem arra, hogy egy hét semmittevés után két órát dolgoztunk tegnap. A sziget észak-keleti részét már végigsétáltam, és tele van a második világháborúból megmaradt bunkerekkel. A Ryan közlegény megmentése - helyenként meglepően valósághű, de alapvetően egy patetikus ömlengés az amerikai katonák áldozatvállalásról - valahogy jobban érezhetővé válik a parton, mint a laptopomon.

(Amikor kezdtem azt hinni, hogy nem úszok meg egy gay partyt!)

Amúgy zabál minket a tétlenség, a tegnapi kétórás meló után ismét éreztem kisebb izomlázat. Vetettünk, vagyis a traktor kiásta, nem túl mély gödrökbe raktuk a krumplit, amit rögtön visszatemetett a gép, oszt jött a permet – ami miatt egy hete nincs most melónk.

Este buli, a többiek vettek egy üveg Dukest a sörök mellé, meg is lett a hatása. Látszott, hogy már a korábbi lendület kifogyóban, és ilyenkor láthatóan felszínre kerülnek a korábban háttérbe szorított dolgok – hogy azt ne mondjam, ellentétek, frusztrációk (család, nő nélkül, a különböző komfortszintek iránti igény, más szavakkal, be lehet-e menni bizonyos szobákba cipővel vagy csak anélkül).

(Ezen még nem én vagyok, de hamarosan...)

A terv, hogy kidugom ma kicsit lógó orrom a szobámból, hogy a helyi világháborús folklórélményekben merítkezzek – ha sikerül jó fotókat csinálnom, akkor feltöltök párat -, és ha jól jön ki a lépés, akár az óceánban is. Mivel megvan a bolt, ahol lehet ruhát és deszkát bérelni a szörfhöz, de nem biztos, hogy ez ma összejön.

A mi felszabadulásunk úgy tűnik, még nem jött el.