Mint észrevettétek egyre kevesebbet írok. Egyrészt télleg nem akarok senkit sem az őrületbe kergetni a konyhai kínjaimmal – azé nem olyan rossz, Brúnó ma kifejezetten kedves volt! – tehát ezeket nem akarom különféle formában újra meg újra megírni.

Másrészt ebben a bentlakásos életformában van vm, ami kiveszi az erőt az emberből, és igencsak észnél kell lenni, h mivel töltöd a szabadidőd. Megvan az előnye, annak is, h osztott műszak van, de a nagy hátránya, h igazán nem tudok kiengedni. Minden napnak van egy olyan szakasza, amikor az ember látszólag nem csinál semmit. Mégis mi történik ilyenkor? Helyükre kerülnek dolgok. Kicsit melózik a tudatalatti, kapcsolat teremtődik személyiség és a világegyetem mindent átfogó személytelen létezése között?! - igazi megsomolyogni való kőbűcséssség! Nekem tök mindegy ki h magyarázza. Az is lehet, h vk ezt a dolgot nagyon tudatosan csinálja, és öt perc alatt lezavarja, h mit ért el élete nagy célja felé haladva, és mit kell még tennie. De nálam ez úgy van, h érzések gomolyognak, és azokra igyexem figyelni – persze az agyam racionális fele is érdekel; hiába, mindent akarok!

Szóval nálunk vhogy ez a holt idő tűnt el az életünkből, amivel próbálom elhelyezni magam a világban, ugyanakkor pedig ezzel a „gomolygós” módszerrel ki is engedek, és ez a kiengedés hiányzik, mert mindig figyelni kell az órát, h nehogy lemaradjak a következő műszakról. A gomolygás-hiányát Máriuszon vettem észre először. Talán már írtam is, h mint egy holdkórós mászkál és mászkál ma is a hotelben. A Les Charrieres-ben a személyzet többsége dohányzik, ami az aktív kikapcsolódás és a gomolygás egyik hasznos helyettesítője is tud lenni, de a sokadik cigi inkább már az unalomról szól. Tudom, mert kb. egy hónappal ezelőttig én is gyújtottam, szívtam. Most kedd este, a szerdai Day Off-om előtt jutottam el én is egy komoly holtpontra – ebből még kiforrhat egy másik topik: Az emigráns, Márai után szabadon…

Érdekes visszagondolni, h az elmúlt majd három hónapban melyek voltak a meghatározó gomolygások. Először eufória, h van meló, és nem a repjegyvásárláson kell filózni, de közben már ott volt az iszonyatos félelem, h ebből a konyhából ki fognak baszni, mert annyi mindent raknak a vállamra, h azt el nem bírom. De mivel másnak is ment már, hát csak sikerült nekem is. Ebben az időszakban, az első 2-3 héten volt talán a legaktívabb a szociális életem. Dohányoztam és közben dumáltam mindenkivel. Aztán jöttek a kommunikációs problémákból fakadó gondok, és Brúnó bevadulása, közben még viszonylag intenzív közösségi élet, plusz amit Paul szervezett (bowling, gokart, óceánkajak), és átjárogatás a farmra St Ouen-ba. Sok magyar zene, Youtube-videó hallgatás-nézegetés ekkor. Ja, és Nick Hornby How to be Good c. könyve...

Oszt a magyarok el, hazautazás a farmról, elszigetelődés fokozódik, akárcsak a nemzetközi helyzet a konyhában, a teljes debilitás feltételezése rólam, és az ehhez passzintott lekezelő viselkedés. Egyre intenzívebb szörfözés következik (GoPro videók, ld. előző posztok), ami végül saját wetsuit vásárlásába torkollott – arról nem is beszélve, h ma már saját deszka is egyre inkább birizgálja az agyam, mer ma is belefutottunk abba Tibivel (kipí a Biaritz Hotelben, St Brelades Bay), h oktatás végett egy gyalulatlan deszka sem jutott nekünk. Esténként pedig intenzív mozizás.

Kb. másfél hónapja a műszakok közt és a szabadnapokon a Jersey VIP Passommal szépen végignézegettem a sziget véges számú látványosságait (War Tunnels, Mont Orgueil kastély, Elizabet kastély, Maritime Museum, Durrell Zoo, Jersey Art Museum, etc.).
Két hete pedig beállt az óceán, mintha kivasalták volta, annyira nem volt egy deka hullám sem.

Időközben pedig, ha nagyon lassan is, de már kihámozok némi jelentést a yorkshire-i akcentus mögül. Még közel sem tökéletes, de egyre kevesebb a teljes black out. A hullámcsendes időszakban elkezdtem rápörögni Jersey történelmére. Érdekes hasonlóságok és ordító különbségek fedezhetők fel a sziget és Hungary közt.

Más. A farmon a lengyelek turistának (is) hívtak. Kb. egy-két hete be is mutattam, h mekkora egy elbaszott túriszt bírok lenni. A fényképen látható impozáns kőhalom eredeti rendeltetését tekintve arra szolgált, h jól elijessze a jersey polgároknak kevésbé tetsző arcokat, adott esetben pedig a torony tetején forgatható ágyúval szaggassák ripityára a nagggyon nem szimpatikus személyeket szállító hajókat. Ők már csak tudják milyen a kalózkodás, mert csinálták ipari méretekben.

A La Rocco (’la rok’) gyönyörű zord sziklákra épült, és sajátossága, h az árapály ingadozás során napjában csak kétszer lehet bejutni a falai közé, a nyitvatartási időt pedig a természet szigorúan betartja, itt nincs kidumálás a portásnál, így egy-másfél órán át járható az út az erődbe. Ennyiből kitalálható a velem történt dráma.

Hát igen, a történelmi hangulat, a gyönyörű idő, és a gomolygáshiány végett gondoltam, kinyújtom a hátam a meglehetősen széles falon. Ebből egy olyan 10-20 perces szundítás lett. Mire felriadtam egyedül voltam az erődben, a parton a sziklák tövébe letámasztott bicajom eltűnt, gondoltam, ez legyen a legkevesebb, mert az áramlat kiszabottul erős, úgyhogy vagy most rohanok, vagy hívhatom Brúnót, h majd olyan 11 óra csúszással nagyon szíves elmosogatok.

Futás, már amennyire ilyesmit sziklás terepen lehet csinálni. Végülis nem volt olyan magas a dagály, de már lehetett érezni az erejét, pedig végül csak mellkasig ért a víz. A parton kedves bámészkodók lestek, sött, egy másik túriszt, akinél akadt egy fényképezőgép, el is lőtt pár képet rólam, de hát hadd röhögjön a haverjaival. Viszont egy másik szárazföldi arrajáró közölte, h a bicaj nem a hullámsírban végezte, hanem a parton járőröző Lifeguardoknál találom, így ha életet nem is, de egy cangát a komolyabb rozsdásodástól biztosan megmenekítettek.