Na, végül szombaton aláírtuk a szerződést a négy hét próbaidőszak után, szal megtartanak. Pont mikor ezen izgultam, és kicsit lefelé fancsalodott a szám, aznap este a staff louge-ban volt egy fergeteg party. Rob mesélt el három-négy történetet, ami miatt kinn is van a 18-as karika a blogon :-).

A téma akkor is a szokásos volt. Szex. Mindenkinek elő kellett adnia a legjobb élményét, és az öreg haknizenész a kiváló előadással szórakoztatott minket. Úgyhogy erről szól ez a poszt (többek közt) és nem holmi piszkos anyagiakról, azt legfeljebb privátban az érintetteknek. Rob sztem tartja azt a felfogást, h nem a valóság, hanem az előadás szórakoztató jellege a legfontosabb, így a történetei, kb. olyanok, mint az amerikai filmek: based on true story.

Ami a legnagyobb tetszést aratta. A következő volt. (…)

Rob fiatal legénykorában ezerrel hajtotta a csajokat, és mint vanabi pop-rock sztár nem sokat kellett erőlködnie, főleg azok közt a csajok közt, akik ugyancsak, így vagy úgy, de az éjszakából éltek. Eccer történt, hogy a zenészhaverjaival összeakadtak vm, ha jól emléxem két máltaival, de ez lehet, hogy egy mási sztori :-), és egy kanadaival. Ő a kanadai mellett kötött ki, és el is zúztak kecóra.

Ment a téma, tolta a csajt ezerrel, és itt jön egy kis kulturális adalék. Ha itt, britisben élvezel, akkor a bevett kifejezés, az I’m coming, vagyis drágám, te is készülhetsz a kilövésre. Ezzel szemben a nagy vízen túl az I’m going a megszokott jeladás a partnernek.

Tehát vissza a szobába, ahol is a csajszi félig kilógott az ablakon, és éppen menni készült, míg Rob meg érkezni, és ekkor megjelnt egy harmadik szereplő a színen. A fószer, épp a tűzlétrán tartott lefelé, kezében egy tévével. Udvarias lévén odaköszönt Robnak A’right? – Ohhhhgrrrrright! – hangzott a viszonthörgés.

Másnap kisimult arccal készülődés a következő haknira, amikoris beállít a főnéni, hogy tegnap nem hallottak-é vm zajt. Na erre Rob kicsit magába szállt, h biztos hangosan goingolt a csaj, ő meg comingolt, és a szomszédok meg panaszt tettek, csendháborításra hivatkozva. Mint kiderült, a főnéni azért érdeklődött, mert az éjszaka betörtek az egyik lakásba, ahonnan elvittek egy tévét, és pusztán arra volt kíváncsi, h vk látott-é, hallott-é vm szokatlant. Rob jobbnak látta magába zárni az előző éjszaki találkozás emlékét. (Van még pár ilyen, de ezeket csak finoman adagolva kapjátok.) Rob egyébként holnap este lép fel, akkorra igyexem a fényképező gépem is magamnál tartani.

Egyébként profi az arc. Már x éve leszámolt azzal a gondolattal, h ő fogja megírni a következő világslágert, amiből élete végéig gondtalanul éldegélhet, így a 60-80-as évek slágereit adja elő egyszemélyes zenekarként, fél playback-kel. A különböző hangsávokat szépen felveszi, kis laptopján összepakolgatja, a gitárt kihagyja, azt nyomja élőben, és hajrá! „Money in the pocket and off” kb. ez a mottója, a másik pedig, amivel elköszönünk, ha meló előtt futunk össze „Don’t work too hard!” Ez utóbbit sajna, én nem t’om megcsinálni a konyhán.

Ja, a konyha! Brúnó kezd egész normális lenni. Tegnap pl. megkínált palacsintával, és mikor megkérdeztem, h mekkora részt kell letisztítani savval a tűzhelyről, de előtte a biztonság kedvéért már lesavaztam azt a felét, amiről korábban mondta, h napi rutin, csak hogy lássa nem ellógni akarom a melót, és ki is tett egy napi/heti rotát a falra, h mit kell letakarítani, na akkor tök jófejként mondta, h ne nagyon izgassam magam, csak ha túl dzsuvás lenne a cucc, akkor kell erőltetni az acid partyt, Egyébként is a papír a falon csak azért van kinn, ha jönne a helyi köjál, vagy mi, akkor lehessen nekik mutogatni, h mi aztán olyan sterilek vagyunk itt, hogy akár egy májtranszplantáció is végrehajtható. (Döglött állati tetemen bármikor – teszi hozzá gondolatban.) Tehát sokat javult a helyzet a két nappal korábbi viszonyokhoz képest, amikor még arról volt szó, hogy minden nap ikszelünk a rotán, h mit sikerült kifényezni a grease-ből.

A kedvező fordulatban az is benne lehet, h a másik kipí gyerek lesérült, eltörte a karját, pontosabban eltörték, de ő maga sem tudott világos magyarázatot adni a történtekre, mert kellőképpen be volt nyomva. Lényeg, h egy hónap semmi meló neki, és mikor tegnap épp a day off-omra készültem, előtte fenn voltam 3-ig, hisz másnap pihi, erre reggel 7:45-kor Maciej kopogott az ajtómon, h tudnám-é helyettesíteni, mert törött kézzel nem érzi magát a toppon. Így a day off az off volt, de szó nélkül lenyomtam a műszakot, meg a mai heverészős maintenance is ugrott, pedig Allan nem az kézikorbácsos kiképzőőrmester, mellette lehet cigizni, kávézni, de asszem írtam már, h általában ő hívja fel a figyelmem szünetekre – ami a konyhán pedig nincs.

A klimax pedig itt a végén. Két nap szörfözés mögöttem. Már fel tudok állni a deszkára, siklani vele, kicsit irányítani is, hát tudjátok meg mielőbb, h ez milyen fasza! Két konyhai shift között le a tengerre, és hajrá. Ma pihenek, mert kész vagyok, a cigit is alig bírom a számhoz tartani. Lehet, így fogok leszokni.

Tibivel, egy másik kipí sráccal járogattam le a partra, ő St. Brelade’s-ben kosztalanít. Én eddig ötször csobbantam, ő a dupláját, és már láccik, hogy mennyivel jobban megy, ha az ember az alapdolgokkal tisztában van.

Tegnap, az esti műszak után lenn voltam a bárban, ahol az egyik vendég, Garey születésnapját ünnepelte a személyzet és managemant. Paul, a főnök, amint hallotta, hogy kinn küszködtünk a hullámokkal, rögtön elkezdte magyarázni, h mire figyeljek, figyeljünk, így csak sajnálni tudom, h kész vagyok az erőmmel. De ma nincs értelme 2 és fél, vagy akár 4 méteres hullámokkal vesződni, mert mire beérek a „zónába”, addigra kész vagyok az erőmmel, se elkapni nem tudom őket, sem helyben maradni, mert akkora erejük van, h kimosnak a partra.

Tegnap az első hullám volt a legfaszább, a legjobbkor sikerült elkapni, volt vagy egy másfél méter magas, volt benne kakaó, vitt rendesen, azóta is azt a hullámot várom…