Nos, ma életemben először szörföztem! Nem csak a netem, hanem az óceánban. Kitalálok vmt, és megcsinálom, úgy tűnik, ez ilyen egyszerű.

(Az ismerkedés pillanatai)

A dolog leírhatatlan, mert nehéz még nekem is felfognom, hogy milyen az, amikor egyszercsak megérzem, ahogy elkezd emelkedni alattam az a hihetetlen víztömeg, és mese nincs, vagy megyek vele, vagy beborít. Borított párszor, de azért már sikerült deszkára állnom. 1-1,5 méteres hullámok alulnézetből... izgalom, halálfélelem, tisztelet, alázat, tanulni vágyás, minden ott van a vízben. Amikor körülöttem senki, csak az Atlanti, az a mélyen robogó, le nem győzhetem, csak várom a megfelelő pillanatot – na, csak megpróbáltam leírni!

Az öreg tetkós, akitől a teljes cuccot bérletem egész napra £ 16-ért (deszka, ruha, kesztyű, csuka), azt mondta, hogy ne nagyon menjek surf-suliba, inkább a vízben sertepertéljek. Nem kellett sok bíztatás, és asszem, viszek még neki pár kuncsaftot, de Csabiék csak 30 fok felett hajlandóak megmártózni, ami érthető, a víz olyan 8-10 max, a levegő meg monnyuk 16. A lényeg, ha látom a hullámot, evezzek veszettül, és nagyon gyorsan pattanjak rá két lábbal a deszkára, ennyi a lényeg. Az öreg kalózhoz még visszamegyek, és igyekszem vele többet is beszélni, mert igen jó arcnak tűnik.

(A batmanszút kellemesn slankít, mellkasban volt szoros, ami a légzés miatt nem feltétlen előny.)

Persze beevezni sem egyszerű, mert amíg kicsik a hullámok, fél, max egy méter körüliek, addig át lehet siklani felettük. Egy méter körül, amikor már átcsap a teteje, akkor jobb lenyomni a deszka orrát, és átsiklani alatta. Ezt ma éreztem meg, és tegnap láttam a partról, hogy hogyan csinálják – rászántam vagy 2-3 órát. Emellett még azt is sikerült megtanulnom, hogy nem érdemes veszettül beevezni, főleg a dagály elején, mert a jó hullámok amúgy is partközelben alakulnak ki, így ha bent vagyok, akkor csak nézhetem a tarajokat, de nem hajtanak.

(Felette vagy alatta)

Arra is kezdtem ráérezni, persze először csak véletlenül, hogy ha a hullámon a súlypontom hátraviszem, vagy csak a lábammal lejjebb nyomom a deszkát, akkor jó esetben a hullám másik oldalán lesiklok, így leszállhatok a kevésbé jó hullámokról, illetve a kurva nagyokról, hogy ne kelljen két liter vízzel a tüdőmben az életben maradásért küzdenem.

Így is volt példa arra, hogy nem tudtam irányítani a deszkát, a hullám elkaptam, és valami veszett sebességgel elkezdett tolni. Na hát az az érzés… Ha ilyenkor borultam, akkor víznyelés, rosszabb esetben deszka az arcba, szerencsére egy szivacsréteggel bevont tanuló deszkát kaptam.

(*** Ja, és még egy dolog jutott eszembe, mielőtt felveszed a neoprém rucit előtte feltétlen látogasd meg a mosdót, és ne sörözz előtte!)

(Csabi szerint rajta vagyok a képen)

Mint látható, Csabi fotózott, de egyelőre még sem a Wave vagy az Surf Europe magazin főszer-kesztője nem hívott, hogy szeretne életútinterjút készíteni velem, ami annak fényében érthető is, hogy az a koincidencia, amely a deszkára való felállást és az ebben az időpillanatban történő fotóexponálást jeleni sajnálatos hiátust képezett a tér-idő kontinuumon. Nem mintha szomorkodnék emiatt, de bónuszként a partmenti étteremben fogpasztareklámba illő mosolyú lengyel felszolgálókkal találkoztunk, és úgy tűnt, hogy az érdeklődés kölcsönös.

 

Szóval szőkülök és barnulok – mindkettőt fejre!