Túl vagyok az újabb repülésparán, egyre jobban bírom a magasságot, de ehhez nem tudok teljesen hozzászokni, főként, hogy a média tele volt az Air France 447-esének lezuhanásával. A két szakaszban megtett úton mindkétszer viharfelhőkön keresztül sikerült átrepülni, és Jerseyben a leszálláskor a szél érezhetően billegtette a gépet, így jó keményen értünk földet. Az ilyen dolgokat pedig a hasonló helyzetben lévők hajlamosak előjelnek venni, így én is. Most durván semmit sem látok az előttem lévő felhőktől, és közben remélem, h a tutiba landolok, és közben az alfelem is elbírja, amikor majd oda is jut a terhelésből.

Most a lehető leghamarabb kell vmilyen melót találnom, hogy fenn tudjak tartani egy albit, és kiköltözhessek a vendégházból, ami szélsebesen viszi a lóvét. Szorul össze a kicsi szívem, nem úgy, mint két hónapja, de így sem kellemesen. Szal, izgulok, kedves whoisme, ezért akad az agyamba a „zsákutca” (nagyon nem akarom, h ez a mostani utam az legyen, mégha én sem tartom annak a jelenlegi szakaszt), legalább annyira, mint első alkalommal, amikor 10 ezer méteren egy székkel és némi fémötvözettel a fenekem alatt 7-800 km/h-val suhantam. (Ma már inkábba a látvány köt le, de a fizika tárgyában szerzett ismereteim ellenére is fel-felötlik a kérdés bennem, h mi a fene tartja fenn azt a kb. 150 tonna súlyt).

Mindenesetre a sziget továbbra is gyönyörű, de más arcát mutatja itt az egyetlen városban, St. Helier-ben. Az emberek érezhetően mogorvábbak, sokkal kevesebb van abból a szívélyességből, ami a belső falvakban természetes. Valszeg azért is, mert a város tele van a hozzám hasonlóan munkát kereső portugál és lengyel vendégmunkásokkal, plusz a nyári szünetben zsebpénzért melózó diákokkal. (A tenger zúgását is némiképp tompítja pl. az autóforgalom.)

Az utóbbi két hétben, hogy tétnélküli volt a játék, könnyebb szívvel mászkáltam Budapesten és vidéken, rengeteg mindent sikerült elintéznem, de pl. olyan egyszerű dolgot, mint fénymásolat referenciáról, csak itt sikerült csináltatnom (10 másolat 2 font, kb. 700 ft).

Nagyon jó volt a Kertemben ismét látni Titeket! (Meg azokat is, akiket nem ott láttam.) Hajnalig nyúló beszélgetések - amelyeknek kötelező része a fejfájásig folytatott dohányzás - és megdöbbentő találkozások jelentik a legfontosabbat (PD-esk, Dani, Csilla, Gábor, Kinga..). Már majdnem el is gondolkodtam azon, h minek visszajönni, mert hiányozni fogtok, hiányozni fog az a nyelv is, amellyel a legtökéletesebben tudom kifejezni magam (főleg nőügyekben), de ha a nyelvet otthon leginkább csak nyekergésre tudom használni, akkor nem baj, ha kevesebb az alkalom. (Majd blogolok, hogy edzésben maradjak – Beszélni kevés magyar, élni sokat kis szigeten, szorri.)

A megérkezésem estéjén még lementem a partra, hogy ott szívjak el egy cigit, meg mindenféle magasztos, kitartásra sarkalló dologra gondoljak (Jú ken dú it! Dú it for lyorszelf! De elég csak az otthoni általános politikai és közhangulatra emlékeznem), ehelyett inkább aludnom kellett volna egy nagyot, mert az tényleg feltölt, és végre kipihenhettem volna az előző két hónap Jerseyt és az utóbbi kétheti magyarországi kalandozást.